Tudod, elmentem ma megkeresni a kezem alá a simogatást. Vittem a kis könyvemet a hátamon, a szemüvegemet, belebújtam a folyóba és a tavakba, hatszor eligazítottam mindenféle népeket míg eljutottam addig, hogy velem volt a combom, éreztem az összes szívemet, nekem beszélt a tüdőm és vigyorogtak rám az inak a lábamon. Megtaláltam a testem, minden része együtt rezgett és én én vagyok.

Sírtak rám a fűzfák és lehúztam a fejem éles kanyarokban, nézegettem a kezem, hol van már az a simogatás, de csak erdőzugokat és fényes mezőt találtam, sütött engem a nap és vágyott rám az illat. Kis házak közt kanyarogtam, simogattam asztalt és persze a könyvem lapjait, tologattam az orromon a szemüveget és olyan kis riadt egyed voltam abban a nagy semmiben. Meztelen emberek tekeregtek körülöttem, csattantak a vizisíelők nevetséges kockás nadrágban a neoprén ruhán, leültem és csak néztem. Kicsi lettem és pikkelyem nőtt, ott a tóparton, néztem ahogy ezüstben csillogok és éhesen vicsorítanak rám a kidőlt emberek, rámlépnek és kibeleznek, pirulva sülök nyársakon.

Pedig én csak olyan kis meleg egymásranézést kerestem ma, pillantást és simogatást a kezem alá, forró levest a fazékba meg harapható csendet, azokat a kis semmiket amik bennem laknak megpuhítani, odaadni felszeletelve és csak vegyél és egyél. Azt a magabiztosságot amit az őszinteség és a bizalom tud adni.

De valamiért belémestek valami sárga golyók, összerombolták a testem és fájok, nem ettem ma semmit és messze remegek. Elvesztettem valami fontosat. A simogatást a kezem alól.

Puha nyárfaszösz az egész világ.