Néha a legegyszerűbb emberek tudják azt, amit a bonyolultak csak sejtenek. Még az is lehet, hogy látják, vágyják is, de nem képesek megcsinálni, megtenni, lépni felé, mert hálóként akadályozza őket a bonyolultságuk, gúzsba köti őket, millió bennük a kétség, a patikamérlegen mért feladat, a mondatnak ezer jelentésűnek kell lenni számukra és nem is ez a korlát rajtuk, hanem csak annyi, hogy egy egész játszótérnyi mászókát akasztottak magukra és még ott az az átkozott hinta is. Lánccal.

Mert ugyanolyan néha rádöbbenek, hogy a dolgok egyszerűek, kibontom a macska farkát és nincs benne csak egy kis izom és csont, ugyanolyan, mint a tigrisében.

Mondom ezt most, hogy számot kell vetnem azzal, hogy belepiszkáltak az agyamba, megsimogatták a hiúságomat, elindították a bedöglött agyszögleteimet és elémpakoltak egy kihívásnak nevezhető gombóc csomagot: nekem ez egy élvezetes lehetőség.

Előttem pedig egy barna csomagolópapír halmaz volt éppen, kibontottam azt a véres szívet és már megszokottan nem a használati utasításnál kezdtem, pedig rajta volt az adatadó felirat: vigyázz, robban.

Naszóval, végignéztem ezeken a hamvábahótt elbaszottdajerfejű nőkön tegnap és két óra múlva tetszett a feladat. Perverz hülye kurva... Na ezt magamnak mondtam szépen, de kicsöppent a nyál a szám szélén, megütött a mindenhatóság szaga, imádom a meghökkentő szabadságom tekervényeit, de itt jött szembe még a távolság gyönyöre és a bejárható erdőillat.

Szóvalkettő, tetszik, hogy felelős leszek még vagy tíz emberért, van köztük lebiggyedő pofázmányú alignő és ifjú titán egzisztenciateremtő ballépéseiben botladozva, van itt kételkedő szőke kislány és atomprofi szélesarc.

Meg bevallom, tetszik a pénzszag is, azt szeretem én ha nő a fűben, nincs izzadtságszaga és számolatlan, mert még most is azt mondom minden égigorrú kételkedőnek, hogy akkor tehetem meg lemondásszagú döbbenetek nélkül, hogy ne foglalkozzam vele, ha van.

Mindenkinek megvan a maga halála.

Addig pedig mindenkinek megvan az élete is.