Tulajdonképpen nem is tudom, hogy az ember ütötte ki nálam a biztosítékot vagy az asszony, de párban voltak, az biztos, tökéletes defektjei a kívülről kettő percig mázasnak látszó kapcsolatnak, a két perc talán nekem sok is volt, de náluk hangsúlyozottan harminchárom év. Az asszony anyámra hasonlított. Én is hasonlítok anyámra azzal a kis plusszal, hogy ezt az embert már hatszor vertem volna hátba péklapáttal. Az ember ifjú szarvas és kurjongatós futkozó szeretett volna lenni, az asszony pedig egy elismerő karcsú mosolyra várt. Mindehhez az ember szívesen kiradírozta volna a világból ziháló nejét, a ziháló nej mosolyogva, mézeskalács hangsúlyú zergetudattal várta tőle azt az egy percnyi odafigyelést. 

Magányos társasjáték. Egy perc közük nem volt egymáshoz, csak az a harminchárom év. 

"Nem a mi dolgunk megmondani neki, hogy szar az élete..."

Tulajdonképpen lehetne zöldbabfőzelékkoncentrációban élni, de nem tudok és mostanában rendszeresen felcuccolják az agyamat. Most éppen ez a kocsmában dohányzós sztori, már eleve szeretném mindenkinek a tudomására hozni, hogy nekem jogom van dohányozni, ha akarok, tiszteletben tartom azokat akiket zavar, nyugodtan ne legyenek velem, de ugyanúgy jogom van önmagam rombolni a saját defektem szerint, mint akik műanyagkaját esznek, vegyészeti alkoholokkal irtják az agysejtjeiket, nyomják az energiaitaloktól kezdve a piacvezető üdítőkig a savakat magukba, agyonzabálják a felesleges gyógyszereiket, vagy csak egyszerűen a lelki defektjeik miatt foglalják le száz évre az egészségügyet.

Vagy jöjjön az apokalipszis, ugorjunk neki mindennek ami árt, velem és a dohányzásommal együtt, megváltó leszek és a sor elejére állok, de ez valahol így diszkrimináció, olyan mint egy APEH határozat ami tuti kihagyja a sztoriból a környezetet.

Elmondjam neked, hogy sokkal jobban félek attól, hogy agyonhajszolt vagy dilettánssá kiégett orvos kezébe kerülök, ha egyszer bajom lesz, akkor nem keresik meg mi az, vagy nem lesz rá gyógyszer vagy éppen műszer a szerelésemhez, vagy egyszerűen nem bírom kifizetni a megfelelő ellátást, mint attól, hogy a cigi miatt feldobom a talpam?

Győzzön már meg valaki pozitív motívációval, hogy milyen fene alternatívája van az életemnek ha abbahagyom a füstölést, ez nem igazán hatékony módszer, hogy ijesztegetnek, nem vagyok ijedős, nem működik, hogy kirekesztenek, meg fogom találni a saját jóérzésű környezetemet, s tényleg nem gondolom, hogy egyéb területeken egy pici lépéssel is közelebb vinne a rámnövő hatás az egészséges élethez.

Nem könnyű kiragadni egy vezérsztorit egy olyan embernek, aki végignézett egy alkoholistán az összes olcsó szesz tudatromboló és fizikai hatását, elemezni tudom simán vegyület szerint, aki látott sokgyerekes családapát elgépezni az összes fizetését, de ő jót akart, többet teremteni a családjának, aztán olyan embereket, akik betegségekbe menekülnek az élet elől, olyan klasszikus kocsmáros ismerősöm is van, aki tényleg betegségekkel küzd a hajdani húzós ideje után, de az egzisztenciáját ott teremtette meg, szóval igazság nincs, egyenes logika nincs.

Maximum egymás mellett fekszünk majd, én, az aszott dohányos, és te, akinek a koporsójára az lesz írva, hogy nátrum-benzoáttal tartósítva.

Olyan az egész, mint amikor egy fene egészséges életmódot folytató családdal laktam együtt egy hajdani síelésen, komoly napi figyelemmel kísérték a vitaminbevitelt, viszont a család nőnemű fele nem volt képes ötszáz métert gyalogolni, menéséhez a férj kiásta a kocsit a hóhegy alól naponta kétszer és lekorcsolyázott vele a hegyen.

Ok, nem dohányzunk kocsmában, viszont akkor ne legyenek ott vegyszerezett szeszek, ne kapjak már ártalmas üdítőitalokat, ne is beszéljünk a kávé hatásáról, aztán a finomított cukrot is felejtsük el, sorolhatnám még, de nekem az az érzésem, hogy nem a tiltásokkal kelleni kezelni a jónépet, hanem aranyérkenőcs és gombakúp reklámozás helyett talán biciklit ajánlani vagy éppen elmondani, hogy egy félnapos erdei séta közben nem is jut eszébe az embernek a dohányzás, viszont a hegytetős vendéglőben benyomandó babgulyás után simán befér egy sör mellé a cigi, átnézve a füstön a napba bizseregni és talán ennyi.

Ez így.

Igen, politizálok, nem, nem politizálok, szocializálok, ja nem, nem szocializálódom, azt nem, de akkor mit is csinálok?

Gondolkodom, információkat gyűjtök, bedobom a nagy gépbe, magamba, aztán jól összekeverem, megnézem, hogy kidobja-e a bélésem, beépül, illeszkedik, elvegyül vagy mi lesz vele, ha nem, hát bármi az, én tuti kihányom.

Gondolkodom. Ma gondolkodni kell, eljutni oda, hogy ebből a világnak nevezett fene étlapból mi az ami kell nekem és mi az ami nem, milyen fákat ültetek az én utam mellé, megyek-e a napba vagy nem, mivel csúszom lejtőn és ha elesem, ki segítsen fel, milyen szín megy a hangulatomhoz, melyik nem, mit eszek meg és miért jó nekem, mi az ami árt és akarom-e ezt, lapos csempét veszek vagy hullámosat, szóval minden, minden ami az enyém, legyen itt és kidobni azt, ami nem nekem kell.

Szóval politizálok. Azzal a kis lexikális értelemben vett liberalizmusokkal, ami van, azzal az érzelemrendszerrel, ami békére törekszik és felnőtt egyednek feltételezve tiszteletben tart másokat, azzal az aggyal, ami döntéseket termel. Élek. Igen szívem, ma, ha az életed éled és bármerre lépsz, már politizálsz. Vedd észre, politizálsz azzal, ha adót fizetsz, azzal is, ha nem, politizálsz akkor, ha mész a tömeggel és akkor is ha nem, része vagy ennek a gépezetnek, esetleg szószólója nem, egy politikai irányvonal miatt vetted fel a cumis kölcsönödet, az miatt hiszed el, hogy neked ez meg az jár, része az életednek, ha oda vagy ide viszed a gyerekedet, ha színházba mész, ha nem tetszik a körzeti orvos, ha magyar fokhagymát teszel a cigánypecsenyére, akkor is, mért gondolod, hogy ha ferdeszeműt, akkor nem.

Ez egy folyam(at), szívem, aktív vagy passzív állásfoglalások tömege, aminek ereje, következménye, felhasználhatósága és iránya van, gondold, gondold át, hogy mi jó neked, légy tudatos, mert ma kell, gondolkodni kell.

Néha elkap a vágy, hogy keressek egy belterjes kis falut, ahol a hivatalos mentalitás szerint tombol a szegénység és fenekestül felforgassam. Mert vannak olyan települések ahova kerültek világmegváltók és működnek, és vannak olyanok, ahova nem és farkát kergető kutya formában zajlik minden.

A munkanélkülség cuccról indult ez el bennem, szerintem ebben az országban nem munkanélküliség, hanem munkahelynélküliség van, nekem az az érzésem, hogy nem munkát keresnek az emberek, hanem helyet. Ez a sztereotip mondat is csattog bennem, hogy aki dolgozni akar, az talál munkát. Nem munkahelyet, az lehet, de munkát igen.

Csúnya lesz a következő mondat: dolgozni a tömeg nem nagyon szeret. Ok, a saját környezetemből indulok el, viszont én ezt látom és mindenkinek van saját környezete.

Nehezen találok takarítót az irodába, ha van, az is szarul dolgozik, nincs, aki a hetvenéves apám kertjét megművelni segítene, apróbb és kevésbé apróbb felújítási és karbantartási munkára, cipészt, varrónőt vadászni kell, a környék építkezésein és a mezei idénymunkákban románok segítenek, aztán lépjünk egyet feljebb, asztalos hat hónapra vállal melót, a kőműves szintén, bútorcipelésre egész szállítóvállalatot kell mozgósítani, a csúcs az volt, amikor bebillegett egy nőci hozzám és állást keresett. Mondom van, asszisztenst keresek és elregélem, mi a feladat, mi az aminek meg kell lennie és megsértődött. Jahh, azt nem mondtam, hogy dolgozni kell. Pedig ő szívesen főzögetne kávét az irodában és nagy gyakorlata van a papírok rendezésében is, olyan szép lesz ez, hogy ihaj, minden asztalon elvágólag de ne szóljak ha valami nem tetszik mert a stresszt nem bírja, nem zavar ő senkit és hogy ellesz. Miből gondolja valaki azt, hogy ez pénzt ér meg akárkinek és mondjuk nekem?

Jójó, mondhatjátok nekem azt, hogy a győri növésű budapesti agyamnak más a működése, de nem ezen indul a cucc, hanem azon, hogy nagyrészben kihaltak a klasszikus, becsületes melójukra büszke emberek. Vagy hat (nemkőgazdag) ismerősömet sorolhatnám fel, akinek a nyakán él a harmincas korosztályú életerős kölyke, mert az anyja vigyázza, szegény gyerek csak nem megy el azzal a hab testével lapátolni. Álmodott a srác magának valami x melót és várja, hogy valami csoda folytán becsöngetnek hozzá és felkérik, hogy méltóztasson besétálni a munkahelyére, ahol persze döntéshozó szakemberként kezdi persze megfelelő jövedelemmel. Ugyanezt látom, a fene alapnélküli büszkeséget a tanult munkanélkülinél is, "csak nem képzeled, hogy elmegyek izének, bizének, minek tanultam..."

És itt a sarokpont szó: a minek.

Minek?

Azért mert enni kell, ki kell fizetni a villanyszámlát, azért mert ezt lássa kölyköd és ebbe nőjön bele, tanuljon meg örülni a maga teremtette eredményeknek, azért, hogy maradjon meg az az érzés, hogy valamit jól tudsz csinálni, tökmindegy, hogy az egy kötött pulóver vagy baracklekvár, legyen önbecsülésed ettől és slutty.

Ül a sarokban a jóember, szidja a körülményeket vagy éppen megtámasztja vele a hátát, nem mozdul, nem próbálkozik, biztosra akar menni ami persze sosincs, bele kellene verni a fejekbe, hogy robbanásbiztos élet nincs, de akkor sem mozdul, mert minek.

Akinek ez megfordul a fejében, annak vége, abban a pillanatban ha a tevékenység nem létformája, hanem tétkérdés, legyen szó megélhetési munkáról vagy akár a ház körüli cuccról, mindegy, annak nem az van a fejében, hogy előbbre kellene jutni, kaja kell, hanem az, hogy valahogy ellegyen.

Ne várj tőlük semmit, minek.

Azt gondolom, hogy ezt: http://www.ngm.gov.hu/sajtoszoba/sajtoanyagok/2010sajtohirek/10november/nyugdijrendszer_reformja.html
a pdf-et legyenszíves bárkinek, mielőtt önállóan okosságokat szül, elolvasnia.
Aztán dönthet, hogy milyen mentalitása van és milyen tényekkel vagy manipulatív adatokkal vagdalózik.
A reform lényege, akárhogy is nézzük, a kétpilléres nyugdíjrendszer, egyszer egy állami SZOLIDÁRIS alapú és az öngondoskodás, akinek lesz agya és ereje ehhez.
Az állami pillér: szolidáris! Magyarul nem baszhatunk ki a néppel, valamit kell dobni nekik is.
Továbbá nem elfelejteni azt a sort, hogy ezentúl nyugdíjcélú kifizetés csak nyugdíjcélú befizetésekből teljesíthető, ha az államnak éppen másra nem kell a lóvé.
Azoknak üzenem, akik az "úgysem hagyják" és az "államatyuska gondoskodik" fílingben élnek, hogy ez egy egyértelmű mondat, szolidárisan nagyon szeretünk benneteket, de annyi lesz mindig is kifizetve, amennyi jut.
Ha nem jut, hát nem jut, innentől ennek törvényi háttere van, széttartott kézzel mosolygás és ennyi.
Azt is gondolom, hogy Orbánéknak ez egy logikus döntése volt, neki kellett nyúlniuk a rendszernek, nem ezzel, hanem a kommunikációval van bajom, a globális népi hülyének nézés zavar.
Miért nem lehet megmondani a valódi célokat?
A Nemzetgazdasági Minisztérium anyagában egyértelmű ez, de miért primitíven manipulatív a köztájékoztatás?
Tulajdonképpen ezen akadtam ki, azon, hogy tömegek nem fogják érteni a lényeget, belecsattognak saját csapdájukba ahelyett, hogy fejbevernék őket, héJózsi, ez az a világ, amikor az öregkori életedet magadnak kell finanszíroznod, ne edd meg a jövőt ma és ne várj csodát, mivel anyagi fronton csodák nincsenek.
Pénzt csak pénz tud teremteni, akárhogyan is úrizálunk ezen, hogy büdös a pénzzel bánás, mindenkinek a saját gazdálkodásával törődnie kell. Talán éppen azért, hogy a szellemisége ne nyavajodjon el.
Bírom ezt az "eltőzsdézték" dumát is, szóval ha a működési költségek levonása után reálhozam teremtődik egy befektetésen, akkor miről beszélünk?
Világméretű pénzügyi válságot éltünk túl, világméretű cégek omlottak össze, ez egy példa? A mgánnyugdíkpénztárak befektetői egy év alatt visszahozták a veszteségeket, szerintetek ezeknek a szakembereknek a munkája ingyen van?
Te mennyit tettél félre és mit értél el ezen? Mennyit ér az, hogy megőrizték a pénzedet egy összeomlás szélén és most éppen szépen énekelve odaadhatod szolidáris célokra államadósság enyhítésére, apád, anyád nyugdíjára és a szomszédére?
Miért gondoljátok, hogy ennek nincs ára?
Ezt a pénzt annak köszönhetitek, hogy a megviselt szocik úgy gondolták, hogy az ügyeletes kormány oldja meg a jelenlegi nyugdíjasok életetét a költségvetésből, okoskodjon azon a minenkori kormány, hogyan, ne toligálja a problémát a jövőre, mert a jöbőben ez már valóságos és kézzelfogható alapon kezelhető legyen.
Nem akarok szolidáris lenni.
Az, hogy a jelenlegi nyilatkozatok alapján undorító gazdag vagyok, egyenesen bosszant.
Nem vagyok gazdag.
Az is bosszant, hogy ma, itt, Magyarországon engem, aki tisztességesen adózik, járulékot fizet, undorító túlélőnek neveznek azok, akik nem fizetnek semmit a közösbe és érzésből, információk nélkül osztják az észt.
Kiközösített, "gazdag" forradalmár vagyok, az, aki büszke arra, hogy a tisztességes jövedelmem 24 százalékát beadom a szolidáris közösbe, mert társadalmi feladatom igenis van, viszont a 10 százalékot, igenis, nem nyomon követett ígéretben, hanem valódi, a piac kockázatait elfogadott léptékben saját jövőmre akarom fenntartani és fenntartom.
Számomra a kormány által "A nyugdíjreformot támogató öntudatos tömeg" igazán ÖNTUDATOS, szabad akaratából támogatja a kormány irányvonalát, ne pofázzon ezentúl és élje meg büszkén, hogy ő tartotta fenn a nyugdíjrendszert.
Szabad akaratából.
Viszont fogadja el, hogy van 102 ezer polgár, aki nem akarta ezt.
slussz
 

Valahol onnan indult a gondolat, hogy mi a frásznak vagyok itt, ha csak nézek ki a fejemből, itt hagyom nyitva a gépet a lakás közepén, mint a mindig betérő tüzet, meg onnan is, hogy az a három órás síelésen szuszogtam, nyögtem és halál komolyan éreztem a combomat.
Van.
Vagyok.

Nahh, meg onnan indult, hogy előbújt a kis zsigerjelzésem, tezazie, megint elvisz a trend, csak nézek bambán a fejemből, amikor belehemperedik az ágyba, kényelmes, amikor minden fene kultúrált legyen, jó a kaja és befolyásol ha meleg van és ha hideg, esik vagy mozog a levegő.
(tényleg, magyarázza meg már valaki nekem, hogy miért probléma az, ha érzi, hogy jövésben van a lég... nem értem)
Fordítva vagyok összerakva.
Mérges vagyok magamra, hogy kényelmesedek.

Naszóval, a tragikusérzetű síelésre elkapott a harci zaj, elrohantam edzeni, hat köbméteres fogadalmakat tettem dohányzásról, méregtelenítésről, antioxidánsokról meg mittudomén, egyéb elmesélt tényezők is közrejátszottak ebben, végső aktivitásomban úgy döntöttem, hogy húsz év után veszek egy órát. A kezemre. Hozzá tartozik a menethez, ne csodálkozz, ennyire rendes embernek illik tudni, hol vannak a pontok az időben.

Hoppá, erről olyan testközeli ötletem termett, hogy nem írom ide (éljen a zaziecinizmus.)

Egyébként mindig mosolygok a szaravilág és iszonyúrosszhelyzetvan, meg szegényszerencsétlenvagyok beállásokon, jó lesz ha mindenki nagyobb tükörbe néz, mint a púder teteje, egészséges ember számára szar világ annak van, aki előidézi magának, annak rossz a helyzete, aki kapaszkodik bele és szerencsétlen az összes áldozatjellegű ember, de miért is jutott ez megint eszembe... gondoltam, fene edződésemben motíválom magam, keresek valami nekem való utazást ferde hajlamú nyári reggelre, előkerestem a soron következő megálmodásom helyszínét és láss csodát: minden hely elkelődött.
Augusztusra, extrémnek nevezhető helyszínekre, (ezek nem a szőkecuncit hordozó zsírtúristák céljai) nemingyen.
 

Szóval szar a világ.
Valahol örülnöm kellene, hogy vannak még gondolkodni vágyó nemtetű emberek, a lemaradásom miatt ugyan nem őszinte a mosoly, de valami olyan érzés, amikor vasárnap délben az erdőben találsz családokat örömben, amikor egy apa tanítgatja a kölykét korcsolyázni vagy éppen a tegnapi délelőtti tapasztalásom, rendes házinők tornázni jönnek nyavajgós nyomacsaládkoszosablak érzés helyett (mindig megjegyzésem van hátsólag, nem vagyok rendesasszony, szerdán is sütök rántott husit mondjuk, vasárnap meg spenótot).

Kurva hosszú lett ez a reggeli rinya és még mindig nem pettingelésben vagyok a jelenlevőkkel, korlátolt agyú nézeteket sem nyomok kalodába zárt jelleggel, szidhatnék is valakit , népszerű lenne, jólvanna, ki kell köpködnöm írásfékem korlátait és maradok továbbra is tisztelettel: hoppárézutty

Nem mentem szét és nem tudtam milyen az össze.
Csak álltam ott és hallgattam a valamit, néztem ahogy potyog a hó az autómra, jégkabáttá fagy rajta és szedegettem el a holdtól azt, amit akarok.
 

Rámnézett egy ember, nagy tudományoskodás közben:
-Tudja mi az a dézsavü?
Tudom -mondtam és vigyorogtam a hold alatt, miközben már gyertyafénynél ültem szilveszter éjszaka, frászt ültem, meztelen testtel tapadva mozogtam.

Sámándobokra.
Árnyékok táncoltak a falon, hajnalt csinált a hó, az agyamig húzott az összes fagyott csillag és súgott a szél.
 

Ne röhögj, súgott, meséket mesélt, dorombolt, simogatta a fákat és csiklandozta, váratlanul beléjük rúgott és pörölt is, megvillant a kályha szeme erre a játékra, fények, csendhangok zenebobbanás, érzések.
 

Sűrűbb ez a levegő minden hangzavarnál, megtenni van kedvem, felmászni a falra és ezer csepp oszlani, tudom, mert hallgattam már ezt a szagot máskor is és bevallom, tudom, hogy szintetikusan nem előállítható, provokálható igaz, de keresem.
 

Aztán ültünk hátatvetve sehol, a semmi ágán, dézsavü, te ember, tényleg sehol és tényszerűknek semmiben, és ültünk.
 

Hol van ebben a logika és hol az ütköztetés, hol a lineáris képzelet, sehol a tárgyak és valójában üresek a tények is, igen valami ilyen ez.
 

Kapaszkodsz a sakkbábukba mert lépnek, győznek is a kezed alatt, talán szépen faragottak, egyre szebbek lesznek, tökéletes a művelet, de rájössz egyszer, hogy nem akarsz győzni, a bábukkal nyulat is dobhatsz és mesélhet a sülthússzagú tél, kapaszkodsz a tábládba mert szép kockás és azértsem négyzetrács, mondhatod, hogy tökéletes a hadsereg, világszintű a stratégia és még a taktika is tökéletes, ha egyszer csak elveszik a gyönyör a tökéletes logikában, meglátod a holdamat és azt, hogy a semmi ágán varjú ül.
 

Hoppá.
Vissza a filmet, dézsavü.
 

Üljünk már rá a ködre, verd a fejedbe, hogy nincs igenzöld, vagy jön az autó vagy nem, vagy megáll, vagy nem, totálbiztos, hogy nincs tutijó, a szerkezetek elromlanak és cserélhetők, a tárgyak kopnak és kidobod, az irányok nem jók vagy rosszak csak a tieid vagy éppen nem, de amit a fák sziszegtek bele a fülembe az örök, mert sosem ugyanaz, amit a hold akár sajtból is lehet de tésztapaca is, tudod ezt te, csak félsz és építesz rá logikát, pedig a semmiben ülni a némák bálján érdemes, csak.
Csuhajja.
Szóval fagyott jégtömbbé az autóm és zúgtak a fák.
 

Vigyorog. A telefon billentyűin látom, hogy vigyorog: na igyál kávét és mosakodj aztán hívj vissza. Nézek bele a lelassult szemeimmel a szemben napernyőbe és leülnek bennem, elhelyezkednek és aludni térnek a kis girnyókok, ezzel az emberrel hiába háborgok, nem lehet mást csinálni mint szeretni, megvesz a vigyorával, besimulok a hangjába és visszahívom.

-Hol vagy szívem?

-Fóton vagyok.

-Merre mész onnan?

-Merre menjek?

-Erre.

-Ezt vártam, öt percet kérek és ott vagyok.

...és vigyorog, bugyborékol a telefon, zizeg és lassan belesimulok a kezébe is.

Először is a legfontosabb tényező jöjjön, a vadonásúj fesztiválridikülöm, kiválóan debütált.
A vitorlásdzsekim is, mivel vitorlázás alatt sosem került még elő az ágy mélyéből, de jelentem, derékrakötve monszun idején meglehetősen hatalmas biztonságérzetet tud adni az a cucc.

Aztán az előzménymorgás és az utózmányszarérzés közt nótt az együttlét tökéletessége, a sok periférikus kezelhetetlen agymenésem eredményeként oda jutottam, hogy az együttnemlét tökéletlenségével van itt a gond, kisszívem.

Még aztán ide-oda is gondolkodom, a fogadalmon át, hogy többet kivénhedt zenészeket nem nézek odáig, hogy milyen lenne ha nem Góg és Magóg, hanem Janis Joplin és mondjuk Jim Morrison unokája vagyok.

Szóval StarGarden.

Valami nosztalgásnál kezdődik az egész, mert az első neméppen ügyeletes populáris zeneügyileg Deep Purple került anno a kezembe, vagy tizenhárom-tizennégy évesen.
A szomszéd fiú, aki persze gyönyörű volt és kapualjcsókos, hozta nekem sorban a lemezeket és a Child in the time volt az első zene, amikor beütött a krach, a tény, hogy nem csak krumplipucolás közben vagy táncolósan lehet zenélni, ezt meghallottam és jött a váltás, a hangerő, a hanyattfekvés, talán még csukott szem is és csak a hangok tánca, a zene.

A honi aktuálisokhoz való hozzáállásomat nem teszem ide, így távolbanézően egy unalmasnak látszó télen végignéztem őket kocsmazene szinten, egyszerűen azért, hogy kiből mi maradt és mi lett.

Szóval StarGarden.

Nem azért mert akkora fesztivál lett mint amit fene nagy szabadságvágyamban gondoltam, de azért mert Animals-szel kezdtük, igazándiból a gitárujjú kedvesem világa ez, mondjuk úgy, hogy ott dörmögte a fülembe az összes akkordbontást és én majdnem leszedtem azt a politúrozott, faragott lábakon álló orgonát a színpadról besorolva a kell nekem ilyen cuccaim közé, gyönyörű darab volt, ehhh és nem elfelejteni, hogy nosztalgás ide, nosztalgás oda, meg az a tény is sutba gyorsan, hogy 65-ben ezek az emberek már zenéltek, amikor én még a csattogós lepkét sem bírtam el. Sőt, a Felkelő nap házát az én kis virgonc időmben minden némber tudta, aki gitárt vett zsíroskenyeres kezeibe.
Még én is.

Aztán kellett innom azonnal egy szederpálinkát, megsimogattam a fesztiválridikülöm és továbbálltam Billt hallgatni, had ordítson Kőbánya kicsit.
A jóemebrnek félelmetes hangja vagyon, volt lesz, bár az egyszem fedett helyszín hangosítása kurvaszar volt ehhez a zúzós zenéhez, az én bicskával faragott fülemet megviselte, nanehogy azt higyje valaki is, hogy a hangerő, ott szeretem a hangokat szétszedni ahol belülremásznak, bírom ha a tüdőm dobol és a kisujjam csontjában is lüktet egy cin.

A Omegáért sosem voltan fene lelkes, az ember inkább érdeklődött és én is ismerem mint majdminden korosztályom tagja, az alapdalokat meg nemkorosztályom is petróleumlámpailag és jött Léna, bár az én életemből már ment is, mert én inkább a kék asszony mélységét fogtam mindig, kék emberről nem is beszélve, mert azt is tudok én látni, ha akarom és ha nem is, de ez nem a szürreális szemüveges post.
Szóval néztem ezt a partvissá avanzsálódott színpadonfutkozó Kóbort, a nulla hangulatot amit kinyomtak magukból és hirtelen valaki vitrinjét kezdtem látni a porcelán táncosnővel és a szerencsemalaccal, úgy rámjött hogy behúzom a nútban az üveget és elteszem őket addig és akkora, amíg hóesós kis üvegbúra nem lesz belőlük, nekem. Majd megfordítom akkor, a Kóbos tovább rohangál a színpadon lobogó szalma fejjel és közben békésen esik a műhó a fejemre, vagyis az övére és nézem.

Szóval a vitrinből megszöktem, elmentem röhögni a nemzet csótányán, ide vagy oda, imádom ezt a pasit, mint ahogy minden embert aki olyan amilyen és vigyorog hozzá, életszeretettel és lepattan róla a sok elvárásmese.
Sómen, akárhogy nézzük, semmi más és sok az, hogy az egyszerűen nyomja magát, úgy az élete része, hogy ott van, a fiára amilyen büszke, mint saját gyártású dobosra szóval nem a zenei valója, hanem az emebr, aki vigyorgó ember, akárhol és akárkivel van.
Kikapcsol, kihúzza a dörnyögőket belőlem, felold és röhögök.

Azonnal indult az odébbmenés, mert feketecseresznyepályinkát is kellett innom és Tátrai.
Tátrait imádom. Az a csendes zsigerzenész, akiből dől a zene, száz sörözős asztalnál néztem a latin cuccukat és mindig azt láttam a képén, hogy élvezi, szed össze rendesen külső hatásokat, mondjuk így másokét de úgy egyben az ember, olyan zenét nyomtak ami szétszedve és összerakva is zene volt, olyan amibe bele lehet ülni és átváltozni hangokká, amiben feloldódom, mint egykor körömlakkban anyám műselyem abrosza.
Minden embere a színpadon a keze alá dolgozott, figyeltem, zseniális összhangot lehet így teremteni, minden mozdulatára figyeltek és minden zizzenés arra szolgált, hogy így legyen ebből zene. Charlie kibaszott rozoga, alkoholistából voltam tanulmányúton, nem ítélek, hanem látok, a remegős vékony lábak és a külön életet élő pókpocak, ott volt, nagyon ott volt, de olyan megmentős érzéseim lettek, nincs egy nő, akit ez az ember simogat?

Aztán szépen kibattyogtunk a Purple-re.
Jahh.
Ámbátor következő nosztalgós emlékem nem hozzájuk fűződik, de hozzám igen, hajdanában danában az érettségi napjára jegyem volt Bécsbe Stonesra, érvelőtechnikám akkor sem volt éppen szinttelen, de hiába magyaráztam apámnak, hogy érettségizni bármikor lehet, a suli nem fut el, de Jagger ki tudja mikor jön legközelebb kifizethető testközelbe, szóval az érvelésem nem hatott erős apai felülvigyázással elhúztam érettségizni és annak az időknek dalaival eszembe sem jutott, hogy majd huszonöt éve múlva úgy megyek koncertekre, mint tojásért a boltba és úgy röpködök a nagyvilágban, ahogy éppen duhaj kedvemben megálmodom.

A Purple nekem a Lord ember komolyzenei kalandozásait jelentette, a Rhoda Scotton megismert Hammond orgonát zúzósban, a fergeteges gitárzenét és Gillan hangszínváltós érzéki hangját, amiből jelentem, jelen időre a középső sáv maradt. Pletykaszinten terjedt anno, hogy egy gyenge harmincezres koncerten elszállt az erősítés és Gillan kiénekelte így is a tömeget, írott pergameneket nem kerestem most ehhez, de ezt megcsukolva feloldva bennem most is azt mondom, koruk egyik meghatározó zenéjét nyomták, tudják és élveztem.
Mivel rendszeresen figyelem a tömegszellemet, huhúúú, majd szétröhögtem magam, amikor végignézve a nézőteret garmadában pöttyöztek a telefonok, mindenki azt akarta, hogy legyen neki egy különbejáratú saját füstje a víz felett. Gondoltam, ráadásként benyomják a gyenge 21 perces Child in the Time-t (ez volt a mai humorom), de nem így történt persze és ezzel a szőke szép gitáros fiúval jóban lettem, bár akárhányszor ránéztem, a Hair jellegű film tarka lovas szőkéje jutott eszembe, de gitárujjú ez is és terc.

Van még pár kiöntenivalóm, mondjuk az, hogy zenét minden adatában és zözzenetében értő, megélő emberrel milyen koncertezni, milyen az, ha ölel közben és a gitárujjú összes rezgése lefut a lábamon, a morgó összes oooh yeahh öröme meleg lehelet a fülemen, talán még az is itt van, hogy kurvaannyát és szivárvány, de ezt már nem írom le, mivel the show most go on és sárga lámpás a képzelet.
 

tegnap alapvetően belecsúsztam alapvetően defektesen kezelt kezelési rendembe, amiben alapvetően az az első pont, hogy belecsúszok egy alapvetően ismeretlen és alapvetően érzelmi helyzetbe amit nem tudok megoldani alapvetően és szépen felkeveredett arcvonásokkal alapvetően hallgatok, alapvetően ülök, mint a tök, majd alapvetően csapkodva kifutnék a világból, alapvetően ilyenkor azonnal száguldani akarnék a tengerre és belevetni magam meztelen, vagy ülni hegytetőn és várni, míg csak elakad valamin a szemem, alapvetően ilyenkor jön a menjünk Kanadába favágónak érzés is de csak hallgatok és alapvetően vaslapokat dobálok a másikra, továbbra is feldúlt érzelmeket gyűrve az arcomra nézek, majd amikor ez az alapvetően óriási görgeteg cucc átrohan rajtam, sikeresen megmentem a helyzetet.

alapvetően.

tökéletes példát adtam elő, tegnap, alapvető mechanizmusaimról.
és még eddig abban a hibás, alapvetően rózsaszínre fújt ködben laktam, hogy fene egy némber vagyok, aki alapvető szélsőséges helyzeteket megold, alapvetően lekezel, zseniális stressz- és konfliktuskezelő vagyok, kiváló döntéshozó és egyebek, közben én idézem elő ezeket az alapvetően feszültséggel csúcsosodó perceket azzal, hogy a kicsi és érzelmeket működtető izékben lefagyok és nem szólok, nem teszek, alapvetően feldúlt képem mögött mentőcsónakot faragok, ami nem is kellene, és a fene nagy hatásos vagy okosnak látszó megoldás sem, ha rálépnék a farkára a mechanizmusaimnak és ott vagyok abban a percben amikor kell a számmal és a fejemmel az érzelmeim csúcsán és alapvetően valamelyiket kinyitom.

-menj haza!
 

Szóval ez az év érdekesen kezdődött egy áttáncolt éjszakába fordult rózsával ugye, délcegen álldogált a csókos vodkásüvegben, nyakát szegte a tekintet és lassan lekókadt a feje.
Újracsókoltuk.


Napok óta dobálom ki a döbbenéseimet az ablakon, nagy halomban állnak ott a régik az ócskák de van köztük olyan mi szép meg új, de hideglelős nagy kupac lett az, ráléptem kicsit ugráltam is, nekemesett a tömegből egy lompos nő, húzta maga után golyófejű hímjét, hatalmas akarat volt az arcán, a győzni vágyás a jobb helyért és nem értette ő sem a mosolyomat, amiben egy pillanat a pult, ahova benyomta dróton függő szar életét.

Keresem az apró rétegemet, a mélyforgós belek rezzenéseit, a megélés gyönyörét a vágyat vérbenforgó kapcsolatban, na tessék és kapaszkodom megint a tavalyi mehetnékbe az ideivel, mert programozom az agyam.

Sajnálom a szánalmasakat és értetlenül állok hazugan, mert értem, csak bosszant az értetlenség tehetetlensége, de nem mesél az erdő, csak megy előre a képzelet.

Kurvaannyát, van új lámpám vadiúj kettő panellukkal, tegnap értőn söröztem, holnap értőn sörözni fogok, ma gitárujjak habzsolták a testemet, molymosoly simogatta az agyam, őrült zenékbe bújok megint és tervezek meg persze, itt a nyár lassan és vitorlázni megyek.

 

Akik végül is nem maradtak, de fenyegettek vele, szóval elhaló hangon beengedtem őket, próbáltam kicsit vérbefagyva sápítozni is, de azonnal közölték, hogy nem is nézek ki olyan szarul és menni is tudok, úgyhogy mit jár a szám és olyan nagy baj nem lehet.

Próbáltam különféle sántítós lépésekkel küzdeni az együttérzésért, erre a kedvesek berohantak, szerteszét feküdtek az ágyamon a fotelból lógtak ki lábak, párnák beillesztve fej alá, a távirányítókat is megkaparintották szépen és körül kellett néznem, nahh hol van most az én helyem.

Hozzak egy stokedlit vagy másszak fel a függönyre, félig szétszedett lakásfelújítós dizájnomat is elpakolhattam az ebédlőasztalról, pedig nyomatékosan hagytam ott romjaiban az összes felszerelendő lámpát, csavart és tipliket, nahh éhesek ők és csattogtak a fazekak és keverők, lábosok tálcák billegtek, a kutya fülig vigyorogva süteményt evett és két percen belül kókuszban és csokoládéban úszott a konyha, hiába nyomtam a véres valóságot, sápadtam a röhögéstől, ezekben a népekben semmi együttérzés sincs vagy túl sok van így hirtelen.

Na aztán balesetem tudományos okait kezdték firtatni, a történt és nem történt valóságot, a végén már pszichedelikus ködben lökött rajtam ez a jóember és berepültem a sarokba de próbálgatták a testtartást és simán lehetett volna felülírni a kámaszútrát, a figyelő angyalkák nem hatottak meg senkit, a fetrengő röhögésben jutott eszembe a fenekem mélán stoppolgató doki feje.

Gondoltam, kiégett népek laknak egy sebészet rendelőben, nekem nyomasztó volt az érzéketlen fapofa mindegyiken, de kedves barátaim szerint ez csak azért lehetett mert muszáj volt tartani a képüket és szerintük ahogy kiléptem a rendelőből, örjöngő vihogásban törhettek ki, de hát ez van, én élem és gyógyítom a fenekem.

Milyen jó, ha együttérző, kedves és segítőkész barátai vannak az embernek.

Imádom őket.

itt tartok most

https://www.youtube.com/watch?v=JgiGrXpOhYg&feature=related

a folyamat előzményeként kaptam egy felháborodott ajtónyitást, hjahh anya, nem éppen épületes dolog, ha arra ébredek szombaton, hogy Nirvánát bömböltetsz, de ezt a kis hangot leszereltem egy házi gyártású lanyha tojásos lecsóval és tovább folyamatolok.


és onnan kezdődött, hogy rákattantam a Stargarden cuccra már csak abból kiindulásilag, hogy hajdanvolt valóm jutott eszembe, zsenge 14 évesen a szomszéd lépcsőházban lakó fiútól kaptam az első csók élvezetét és az első Deep Purple lemezt is ő dugta a kezembe, a szerelem akkor annyiból állt, hogy versenyeztünk zeneileg, hehh több lakó karcsú fintorát leszerelve, mivel a két lakás erkélye vagy két méterre volt egymástól, de a bejárat az ifjúság tiltása alatt beszerelve, szóval az erkélyen át mutattunk egymásnak zenéket, szólnia kellett annak rendesen és néztük egymást majd kézenfogva elbillegtünk a boltba kenyérért és vajért.

szóval Stargarden, éppen olyan kivénhedt hippidizájnú némbereknek való eladástechnikával megspékelt cucc, amit bevesz a gyomrom, aminek magam érzem sokszor, a közösségélményeimmel, a zenébeüléssel, a fent nemnevezett (jahh sanyivót) hanyattfekvősen is érezhető zenei élményeimmel felvértezve szóval kell nekem az a hangulat amiben közösségérzés van és emberek és a gitárujjú szerelmemmel majd teljes bőrfelületen egymásratapadva éppen a látogatási technikán agyaltunk tegnap, hogyan élvezzük a két napot együtt szabadon.

közben edzem magam.

mondjuk John Mayallra, és ezt a dalt kaptam.
közben.
utána.

így kezdődött.

a dal jön, csak emésztem, ha lassan kihánytam, ideteszem.

jahh
 

nagyon szépen megköszönném, ha valaki elárulná nekem, hogy lehet ide szépen ablakosan jutubolni...

rakj téglát a fejemre
vedd el a kocsikulcsomat
gáncsolj el a libbenős szoknyámban
varrd össze a számat kézivarrógéppel
kérek a fülemre egy csigaméretű hallókészüléket
húzd ki a cipősarkam a lyukakból
ne adj a tüdőmben doboló zenét
ne csókolj puhán
húzd ki minden második hajamszálát
meséld el a dilettánsok reményét
naja, ki ne maradjon, szívjál gázt
vigyázz a törésre
simogasd a büdös lelkeket
adj döghúst a keselyűknek
szereld ki a táncoló zizegésem
vedd meg a lelkem

frászt

egyszerűen szeress
 

Tényleg stresszelek most, feszülök meg és mérges vagyok magamra, hogy jósoromban ragaszkodom mások velem futott közös útjaihoz és majd leszoktam a kis tankos erremegyek indulásaim élvezetéről, tegnap két percen belül lebeszéltem magam egy mozgásóráról ahogy szétesett a közösség, közben már rég tudom, hogy más a menet és más a játékterem, bennem a más keresése is bennem van és nem annyira a kényelem motívál, mint a fene megélős élvezet.

Na aztán furcsa érzés, hogy szeretnek, előjön bennem néha a cinikus tettelemző én, az ok és indíttatáskereső lamenta és a direktbűvölet gyanuja, korbácsolni fogom magam vagy pofozom, hogy elengedjek, az események és a mondatok is néha logikán teremnek, hiába akarok én rózsás ágyban szemlecsukva ringani tejfehér ködben kilépve a világból, ennél sokkal szebb a kaleidoszkópból kinézni egy szemmel és muszáj is, mert el kell felejtem ezt a jösszmostegyüttpisilni hangulatot és indulok arra amerre én megyek.

Furcsa érzés, az is, hogy szereztem két gyűlölködőt, kedveseim, kivénhedt alkonyon levő hajdanszépnő aki még fogvacogva kapaszkodik hajdanvolt sikereibe de okos, okosabb a vakbéketudatnál és tudja magáról mi az amire már nem képes, hoppá, ráadásul elcsúsztak az idősíkjai, mert nem melegedett bele a jelenbe, hanem erővel, öntudattal, életpálya utolsó csókjaként kapaszkodik a villantásba, a nemmegy kudarcait festve csíkokban az arcára és hasítva bele hasösszetartó fekete harisnyába és a nemmegy kudarcait énekli bele az én arcomba, frászt énekli, sziszegi és erején felül akar és akar és akar...

Kemény ellenség...gyűlölködik és nem mondhatom neki, hogy nem én vagyok a siker kudarca, csak az vagyok én, aki szembejött vele.

Szard le, azt nézd, hogy hol tartanak ők és hol tartasz te...- vihogott atomagyú barátnőm tegnap, amikor ezer év óta először a névnapján jutott eszembe a névnapja, de eszembe jut az egykori mondata is: sose becsüld le az ellenségedet.

Jahh a másik az eszköz a manipuláns kezében, alkalmi sérelem szülte alkalmi tolvaj, aki gyalog a sakktáblán, volt már ilyen, ezt sosem veszik észre emberek, mert belebújnak a támogatás ölébe és lehet onnan szipogva önerősíteni, láttam már ilyent és nem lehet megmondani, mert ez az amit nem akarnak elhinni úgysem és fáj is szembenézni határokkal korlátokkal, sokkal jobban fáj, mint ölbehajtott fejjel mást okolni bármiért és ott a melegben tetvészkedni kéjjel, kurvaannya, túlragoztam.

Nahh.

Az a helyzet, hogy rajtam van a kifordítjuk sarkaiból a világot. Úgy kezdem, hogy kirúgom a takarítónőmet, próbálom magyarázni, hogy link, de nem kell magyarázni, lusta és én is tetű lusta lettem mellette, besimít a látszatkényelem rend, úgy kell belepofozni a dolgok mélyére és tudom, hogy nekem sem tesz jót az "ülök a kocsmában és meleg van" eset.

Egészen furcsa volt tegnap a tavaszi szagban battyogni a ligetben, ugrasztanom kell a tánctudásomon is érzéssel, mert nem bírtam a gyors tempóval, minden díszítést kilépve a két órát, az utolsó számra a füligvigyorzsolti karjaiból kipörögtem és a csapnál mostam fel magam és hiába vigyorgott a kedvencem a színpadról integető gyerefejjel, csak lebegtem.

Valami agybarúgás testi valója kell nekem, száz éve rendszereket hajtok és csak omlanak körülöttem össze rendszerek, újat és újat építek, magyarázhatom, hogy ki a fene tud két órát zsinórban latin zenére pörögni és az ifjabbakon is szakadt a víz sőt a nagyonifjakon is szárítást kívánt a póló és szerintem a gatya is.

Lélekápolásként mai is az embertől kapott Jethro Tull-lal kezdem a napot, belemászott a figura az életembe, kezdem magamnak megmagyarázni, hogy nem a helyzet okozza a vívódásaimat hanem a férfi aki férfi, bármely esetben ez lenne, valahogy az nő bennem erre a zenére, hogy pont olyan, mint mi ketten, az ő zúzós rockersége a gitártól keményedett ujjbegyeivel erősen megragadva összenő az én puhatestű tekervényességemmel és valami hasonló összhang lett belőle, ami néha csodálatosnak is nevezhető de néha döbbetően félelmetes.

Gyere szívem, veszünk neked egy rendes ülőgarnitúrát-szólt mese meztelenségében, miután hatodszor rúgta szét az ágyamat és szakadtunk bele a fiókba és lebeg a támla lassan majd kedvem sincs a tágszemű döbbenetre válaszolni csak hozzábújok az ép részre és röhögünk, bal lábbal piszkálom a lyukat és el nem engedem őt és nem érti.

Nem értem.

Kurva nehéz szeretőnek lenni épelméjű férfi mellett.

tizenkét Jethro Tull dalon túl és húszon innen nem akarok mai homály lenni, enyém a megvilágosodáshoz tartozó fénycső már csak papírban van.

a távkapcsolatok egy idő múlva vagy elhalnak, ha nem bírja a táv, vagy közel jönnek, ha nem bírja az ember.

ez így eddig összefüggéstelen pedig mindenben benne lóg a függés

hogyan mondjam el, hogy elment, itt maradt egy dermesztő üresség, kellett fél óra mire felengedtem, mire a gyönyörű húsa maradt a kezemben és a csípője mozgott a szemem előtt. hogyan mondjam el, hogy nyurga az ember, kemény férfiaggyal az izmok tetején, hogyan mondjam el, hogy imádom a birtoklási lázát, azt a feloldódást amit megengedünk egymásnak és a fene tudja mit, de a most jövő lebaszó telefont is, hogy pár óra múlva miért nem hívom és azt a hiányt ami átfordult abba a csípőlátásba meg azt a mondatot, hogy erre várt eddig mind egész életében, zutty...

aztán fuvolaszólóra nem mondom el, hogy mennyit ér a nem kívánt kívánás, a szembenéző alak szeme, a kategóriákba húzott nőre húzott vállrándítás, az illúziókra növesztett szintekkel szembeállított, futólag szült tapasztalat.

szóval legyen egyensúly, hullámlovas lába a billegő deszkán, aszalt paradicsom zöld szűrőben radiátoron, tizenhatodik Jethro dal, fél napos szerelmeskedés után gyorsan aludnom kell,

és táncolnom este.
 

Talán azzal a két évvel ezelőtti mondattal kezdődött, hogy legyél már egyszerűen nő, aztán rámbillent egy félreagyalt érzésrendszerben az amíg nem közelítesz egy férfihoz úgy, mint nőnemű, addig mit is gondolsz teasszony, bevillan a romkocsmás vagy a fenetudjamár retro szöveg is, mert te annyira autonóm vagy és itt van benne a kintről jövő de belterjes pinaszag.

A polcról lekapott mosóporokról nem is beszélve, a repülő félés is itt a tarsolyomban, a vasárnapi apuka aki egy cipurós éjjel tudta, hogy szívás lesz de a hatcentis tengerben növesztette a gyereket. Jössz úszni?- néztem rá és elsápadt, befeküdt a hasig érő vízbe és kipárnázva nevetett.

Talán abban az erdőben ahol gumibőrben csapkodtam magam felfelé, hat kanyar után hörögve majd nekiugrottam a semminek és néha a belémszőtt valaminek, ami nem van ott, a folyónak az óriások kezéből hullott kövekkel és a vízesésnek, amiven kereszteztem a kezem. Az őrültség lehetett a szememben mert utánam jöttek, jött mind férfidacból, harcos egyedek és azt hittem simogatás az a mondat is, hogy ha te nem vagy megmenekülünk és köszönöm, hogy bebillegted.

Élmény.

Halmazok egy mérleghinta szubjektivitással növesztett racionális értékrendszerben, fizikán innen és túl, kémiából sosem voltam túl jó, ezért írom így ezeket.

Szóval hatnapos hiszti után bementem abba a szobalánymosollyal díszített terembe, fekete felsőbbrendűségtudattal, bezárt érzékekre tudatosított kopogós cipőben, önélvezetre programozva és körülnéztem.

Kis félkörívvel ablakozva nagyranőtt szoba, kisvárosi asztalérzés, mosoly a minennapiság ünnepében léggömbökkel díszítve és kukacok lógnak a plafonról színesen. Elbaszott zenész a letakart hangversenytselátott zongora mellé suvasztva, zöldszőke túllihegett nője néz ott maga mellett a konyhaajtónak dőlve és repülnek át rajta a pincérek, családtagformájú valakik és csillogásra öltözött tömeg. Nem tömeg, valami más, kisebb lakodalom a nyolcvanas években a családból avanzsált semmivel, helyi szépség a mikrofon előtt a hangsúlyozott tökű emberével, akin ferdén mosolygott át a hang és a szerep.

Körülnéztem.

Megnéztem.

Még egyszer megnéztem.

Táncoltam.

Neki.

Vele.

Aztán tegnapra szóló esti rózsaszín valómban simán írtam volna szerelmes verset, órákon át gereblyéztem az érzelmeimet, lettek volna a sorok közt kimondhatatlan közönségességek és égberöpítő szörnyűségek is, halál a húsomon és lefesthetetlen cinkos nevetések, történelmi sorrendek és szembecsapó hirtelenségek, pillanatok és idők, minden amit nem írok le és nem nevezek meg, mert nem is tudok, mert nem vagyok formábaöntő katona és meghaladja a rámszorult képességeket is.

Persze az enyémeket.

Sosem írtam szerelmes verset.

"Te, már éppen ideje volt, hogy hozzál ide férfiakat, mert már azt hittem pinaszagunk lesz."- suttogta nőnemű kolléganőm valamelyik nap, ahogy végignézett az éppen aktuális társaságon és csak nevettem magamban: így van ez.

Egy ideje azt figyelem, hogyan lesz belőlem más kép mint amilyen vagyok, hogyan vágok le részeket és milyen pofát vág az, akinek megmutatom a kifordított belem.
Dobozolok és figyelem az ellendobozolásokat, idegkötegeket rakok jobbról balra és rezegtetek bőrfelületeket vagy egyszerűen hat rétegnyi zsírt teszek a könyvlapok közé lassan, mint ahogy a háztetőkön csíkosan megül az egész télnyi hó.
Ott álltam az akár libalegelő is lehet vagy éppen falusi sportpálya vasárnap című fehér terepen és ködbúrából néztem a gőzölő szánkósokat, ahogy pattantak le és nyomták a snapszot, a tanárnőt, akinek egy ponton a holdhoz kötve nyúlott meg az orra, talán nem is az orra hanem az szegény feje harisnya lett beugorva az éjszakai lapra, -nem, ő márnaszörpöt iszik- vette ki a lendületből a poharat, gonosz összeszűkült félelemmel a sapka alatt összegyűrten nézett és befogadó biológiája ellenére ő volt az antinő.
Ködbúrában mosolyogtam. Ugyanabban a ködbúrában, amibe tegnap betelepedett a tavasz, földszagra nyomogatják a gócaimat a hajdanparaszt földszagú őseim, beledugták az orromba a dombrafutást és a nedvszagot.
Virágot kellett vennem, színeket és zseléket, pirosat sárgát libafoszöld cserepet, néztem a szirmokat és lapátoltam a tavaszt oda, ahol a mai csókon megpihent.
Reggel este nappal délben felejtem el a kijárást saját magamból és nézem, milyen lesz az a kép belőlem, ami nem én vagyok.
Megfogtam azt a lilaködszagú búrát a kezemben, nevezhetem ülökakocsmábanésélvezem szerepnek is, megmutattam a beleimet, levettem a jólvagyok álcát és eszembe jutott a bólogatás, igazad van, csak nem mondom meg és kívülről ráfújtam.
Szétszakadt.

De nem mondom meg.
Mert itt a tavasz és csókolnak.

is lehetne ha nem lenne szar az egész nap.

úgy, ahogy van.

és van amikor a dac hajtja a biciklit.

Szóval történetet kellene írni és legfeljebb azon gondolkodom, hogy egy történetnek milyen hosszúnak kell lennie, mitől történet egy történet és arról is, hogy milyen érzés lehet forrponton hagyni a mesét és békésen ágyba bújni, milyen akkor pont, üres az agy és tekereg a következő helyszínen, bonyodalmon vagy éppen megfeszülve kibírni a következő nap kinyílt szeméig, szóval nem tudom, nekem egy ideje flashekből áll az életem és ezekből szépen csendben magamban gombolyítom a hosszú történeteket és néhány szálat bambán elvesztek.

A teszkóssal egyszer mély sorstársi csendben ültünk a Velencei-tó partján és talpig vajas szájjal ette a szendvicseket, kéjes mosollyal kapaszkodtunk egymásba vagy hatan, ugye az összes gyerekünkkel szabvány vegyesen, elégedettséget törölt a vaj helyére és ott találta ki, hogy menjünk Kapolcsra haza helyett.
Négy kölyökkel egy rövidnadrágban a csendesülősön, ölemben aludt a gyerekem és én a pasin, összetörte a kocsimat majd ágyat vetett nekem és évekre meglepődtem.

Aztán a Margit híd alatt órányit csókolóztam egy szürke kabátba csomagolt fekete emberrel, csak azért, hogy milyen a női szagom- mondta, és lelki békét vettünk egy csomagolópapírral bélelt sóskasalátás helyen, lassan mellémbújt, behúzta azt a gyönyörű kályhát az életembe és tüzet gyújtott nekem, sámántáncot dobolt gyertya mellett és lencsét evett és hónapokig tartott a meglepődtem.

Megmutattam neki a hirtelen sebet a számon, nem kellett nagyon mutatni, kiugrott az rendesen majd ő megmutatta a kaszabolásokat a combján, ahogy kiszaladt a szaunából gatyában és hasraugrott a lila hóba vihogva repülve és elfelejtette a kupac alatt alvó ágakat, amit persze ő tett oda valamikor, amikor még nem nőtt rá lila hó és meglepődtem.

Ezt már szeretem.

Talán pár napra.
 

Ahogy kinéztem az ablakon úgy forognak bennem a nemmegyeksehova című meneküléseim a mai túraötlet elől, szakad a hó és nagy üvegfalakat látok de magamat, ahogy fekete síbottal keresem a lépéshelyet éppen nem, de majd kialakul az a pár óra alatt, mire vágyom, addig a pontig, amíg még dönthetek.

A hegymenet átalakult a kutyátnézekfolyóparton vággyá és recseg az agyam a rozsdadobálástól, forog, tekereg, számolok.
 

Páros napokon toppant be hozzám a történés.
 

Ez a január harminc nevezetú nem csúnya eset ám, a Mikiegér homokos fehér partokról küldött fotóin tavaly enapi dátum van, éppen megünnepelni akartam a nosztalgást és odarepítem magam arra a mese tengerbe hosszan gázolni döglött korallok ripityomjain és nem tojni be a medúzáktól egy kicsit sem.
 

Kettő, csipkeborkor vessző, szoros emberfogás és őrült tánc mint kilátás.
Valamelyik nagyoninformatikusfejű hónomalatti táncpartnerem mesélte egyszer, hogy talán azért szeret ebben az őrült lépésforgós őrületben, mert annyira körülötte van az érintés, mit érintés, ölelés, simogatás és a testközeliség, hogy talán mindegyikünknek szüksége van erre és mivel szöges búra nő lassan a lényekre e téren szerteszét, itt kiélheti a beleültetett alapzajait, mint ember és egyed. Jolán. Ha az előzményitthonlét húsrágása után kielégült nagyanyós mosollyal megyek embertfogni pörögni, akkor töményen kapom a fogódzást és az élvezetett, talán nekem kell az a csíkban forgás, amitől a színpad barna levegő és a törött tükör ecsetnyomás lesz, de mindegy.
 

Nyolcadikán, akárhogy nézem, pont nő az időbe, egy évvel idősebb leszek. Egy szám, ami változik, ha kérdezik tőlem, mennyi vagyok, ki is számolhatja bármelyik fantaszta zseni és ennyit meg ennyit jelent nekem, sosem éreztem számomra meghatározónak és most sem csuklom tőle, egyszerűen úgy pont az időben mint annyi minden más, egy nyolc óra kettő szerdán vagy augusztus huszonegy kedd.
 

Tíz ami tiszta víz, ugye valami köze van hozzá a hónak is, lépek le mint vadnyúl a fűben. Hagytam magam oda menni ahova csatlakoztam, kényelmes volt a jösszvelemre igen, ami most is kényelmes, vagy bennem maradt a magashegyi láz a másféle fények, szúrósankék levegő és a lila sziklavágy, akármilyen kétméteres hócsoda lepedőt terítenek elém, nem ugyanaz, tudom, nem képes olyan világ lenni ezerötszáz alatt mint ami az én agyamban lebeg odafent.
Jó lesz szép lesz szétfúj a szél, szétröhögöm a fejemet, iszom majd bátorságot is, imádni fogom az összes sípcsontot talált lábam, belenézek a napba és hat térdkalácsot növesztek, neked semmi sem jó te nő, csak annyi a lényege, hogy bennem maradt még egy síelési vágy összehozásila magasra vadra szépre azzal a számmal bennem, hogy kettő.
 

Mert ugye az idén az én évem zajlik és még mindig páros napokon történnek az események, tehát tizedikén lelépek és tizenkettő.
 

Nincs is rá már versike, hogy tizenkettő, itt egy kicsit csuklom is, kereszteződik a valamitkellkezdenedmagaddal őrület a mileszakislányommal szösszel, a kölyök nem tökölt sokáig, ahogy eldöntötte, hogy lelépésben van, ezen a napon le is lép, Madridba csak úgy élni kalitkába, tudtam, hogy neki nem kihívás az ami sima szokványos és még az sem, hogy alap, ha Alaszkába hívták volna oda menne, de a szomszéd bolt számára zizzenet.
Csuklásom tárgya a gyorsaság, bár még ütemesen ver a szívem, de így sorbarakni, hogy kétharmad család lelép síelni, közben a hiányzó egyharmad bebilleg egy repülőbe és kisétál az ajtón egy másik világba, az most gyors nekem.
 

Emésztem, csuklom tényleg, talán még furcsán böfögök is és kurvaannyát, (jahh) az a tudományos helyzet, hogy megértem. Mentem volna már én is Indiába havat hányni, ja nem, ez már a korlátolt agyam képzelete, szóval iskolát építeni meg delfint etetni és fókára vigyázni ahárhol, vizet gereblyézni és fűszoknyában táncot tanulni, szóval nem ott van a messze nekünk ahol elakad a szemem hanem ott, ahova az a fránya képzelet elvezet.
 

Most már csak azt nem tudom, hogy tizennégy és utána kettő, mit hoznak a páros napok, mi lesz a néggyel és hattal mondjuk és azonnal visszafekszem szuszmók ágyamba és még mindig szakad a hó, nem nőtt ide üvegfal az oldalamra sem és menjen túrázni az, aki másodszor is felébred azzal a vággyal, hogy menjen túrázni.

Tulajdonképpen azon agyalok, milyen lenne, ha írnék egy rock and roll szexet, blues-zal körítve, Janis Joplin hangjára nyögnék és jönne a Cry Baby töményen majd megpihennék a Hey Joe-ra, a középső többit nem pörgetem ide de elgondolkodtam azon is, hogy tulajdonképpen fizetek a szexért, ugye a kölyköknek, hogy otthonról még egy kicsit elmenjenek.

 

...szóval most röhögök, a szombati vacsorához gambas tudomány keresés közben bevillant az andalúz életmódunk és a Váncsa útmutató receptje odarepít rendesen:

Vegyük például a fokhagymás rákot (gambas al ajillo),
ami úgy készül, hogy olívaolajban szeletelt fokhagymát és hegyes erős paprikát dinsztelünk, majd egy percig forgatjuk rajta az apró rákot, aztán citromlevet facsarunk rá, aláöntünk egy pohár száraz sherryt, és megszórjuk petrezselyemmel.

Mármost ha ezt egy monumentális spanyol vacsora keretében fogyasztjuk, akkor előétel lesz, ha a kocsmában teszünk rá szert, akkor tapa. A tapa lényege, hogy nem főétel jön utána, hanem bor, és idővel esetleg újabb tapa.
Lényeg az, hogy egyáltalán nem kell elhagyni a kocsmát, mert minek.

Az utolsó adag tapát pedig kinevezhetjük vacsorának. A vacsora annyiban más, mint a tapa, hogy utána a spanyol ember konyakot iszik, pontosabban Brandy de Jerezt, szivarra gyújt, ellazult, lebegő, mámoros lélekkel otthonába tér.

Pár ezer kilométerrel keletebbre hazatér az igazhitű is, ám az ő lelke nincs ellazulva, nem lebeg, és kicsit sem mámoros, ezzel szemben akár négy haragvó némber is várhat rá odahaza.

Aztán csodálkozunk, hogy a világ olyan, amilyen."
 

Csoda, ha egy ilyen gambasba beleszerettem?

Javaslom gyakorlásra a mi szombatunkat vagy a malagai Két Macskához címzett kocsmát, onnan tuti, hogy nem könnyű kijönni. Ha simán sikerül, akkor meg úgyis beesel a szemben sarki salsa bárba.

Nem vagyok alkalmas csoda nélküli kapcsolatra. Mert amikor töltene el az ember lánya egy nyugodt szexuális délutánt és már ott tart, hogy megnézi a telefonját (beszélgetés közben, nahh) az gáz: "én a levegőfelelős vagyok, majd híjjon" üzenetre röhög, aztán azon agyalok egész este, hogy nekem semmisejó, aztán magambaborulásomból nem vagyok képes kitáncolni magam, majd lelkizek a sötét padlóig lepukkantság okainál egyesekkel és nem érti miért ő a főnök bennem és vigyorgok a következő levélen hülyenők felvonás alatt: "nézzétek, írt a Mikiegér, az az olasz csóka akivel együtt utaztunk Kubában, küldött képeket is" és alatta a rendkívül kedves írás a képeken levő igazán Mikiegértől, aztán megfordul bennem egy kósza düh: "az egyik előadás szar volt, hülyeségeket beszélt az előadó és ordítozásig álltunk le vitázni vele" mondaton a minekmész bólogatni és a saját hitedet hallgatni oda ahol más emberek mások lehetnek girnyókkal az agyamban de nem szóltam és nem is fogok már soha és a Mikiegér tényleg szép képeket küldött arról a kis félszigetről, ahol együtt nyúvasztottuk a napot vagy 70 km-re bent a tengerben attól a várostól, ahova vágyom vissza és nem lehetett egy szál ceruzaelemet sem kapni és tényleg Mikiegér és nekem ma éppen semmise jó.