Néha elkap a vágy, hogy keressek egy belterjes kis falut, ahol a hivatalos mentalitás szerint tombol a szegénység és fenekestül felforgassam. Mert vannak olyan települések ahova kerültek világmegváltók és működnek, és vannak olyanok, ahova nem és farkát kergető kutya formában zajlik minden.

A munkanélkülség cuccról indult ez el bennem, szerintem ebben az országban nem munkanélküliség, hanem munkahelynélküliség van, nekem az az érzésem, hogy nem munkát keresnek az emberek, hanem helyet. Ez a sztereotip mondat is csattog bennem, hogy aki dolgozni akar, az talál munkát. Nem munkahelyet, az lehet, de munkát igen.

Csúnya lesz a következő mondat: dolgozni a tömeg nem nagyon szeret. Ok, a saját környezetemből indulok el, viszont én ezt látom és mindenkinek van saját környezete.

Nehezen találok takarítót az irodába, ha van, az is szarul dolgozik, nincs, aki a hetvenéves apám kertjét megművelni segítene, apróbb és kevésbé apróbb felújítási és karbantartási munkára, cipészt, varrónőt vadászni kell, a környék építkezésein és a mezei idénymunkákban románok segítenek, aztán lépjünk egyet feljebb, asztalos hat hónapra vállal melót, a kőműves szintén, bútorcipelésre egész szállítóvállalatot kell mozgósítani, a csúcs az volt, amikor bebillegett egy nőci hozzám és állást keresett. Mondom van, asszisztenst keresek és elregélem, mi a feladat, mi az aminek meg kell lennie és megsértődött. Jahh, azt nem mondtam, hogy dolgozni kell. Pedig ő szívesen főzögetne kávét az irodában és nagy gyakorlata van a papírok rendezésében is, olyan szép lesz ez, hogy ihaj, minden asztalon elvágólag de ne szóljak ha valami nem tetszik mert a stresszt nem bírja, nem zavar ő senkit és hogy ellesz. Miből gondolja valaki azt, hogy ez pénzt ér meg akárkinek és mondjuk nekem?

Jójó, mondhatjátok nekem azt, hogy a győri növésű budapesti agyamnak más a működése, de nem ezen indul a cucc, hanem azon, hogy nagyrészben kihaltak a klasszikus, becsületes melójukra büszke emberek. Vagy hat (nemkőgazdag) ismerősömet sorolhatnám fel, akinek a nyakán él a harmincas korosztályú életerős kölyke, mert az anyja vigyázza, szegény gyerek csak nem megy el azzal a hab testével lapátolni. Álmodott a srác magának valami x melót és várja, hogy valami csoda folytán becsöngetnek hozzá és felkérik, hogy méltóztasson besétálni a munkahelyére, ahol persze döntéshozó szakemberként kezdi persze megfelelő jövedelemmel. Ugyanezt látom, a fene alapnélküli büszkeséget a tanult munkanélkülinél is, "csak nem képzeled, hogy elmegyek izének, bizének, minek tanultam..."

És itt a sarokpont szó: a minek.

Minek?

Azért mert enni kell, ki kell fizetni a villanyszámlát, azért mert ezt lássa kölyköd és ebbe nőjön bele, tanuljon meg örülni a maga teremtette eredményeknek, azért, hogy maradjon meg az az érzés, hogy valamit jól tudsz csinálni, tökmindegy, hogy az egy kötött pulóver vagy baracklekvár, legyen önbecsülésed ettől és slutty.

Ül a sarokban a jóember, szidja a körülményeket vagy éppen megtámasztja vele a hátát, nem mozdul, nem próbálkozik, biztosra akar menni ami persze sosincs, bele kellene verni a fejekbe, hogy robbanásbiztos élet nincs, de akkor sem mozdul, mert minek.

Akinek ez megfordul a fejében, annak vége, abban a pillanatban ha a tevékenység nem létformája, hanem tétkérdés, legyen szó megélhetési munkáról vagy akár a ház körüli cuccról, mindegy, annak nem az van a fejében, hogy előbbre kellene jutni, kaja kell, hanem az, hogy valahogy ellegyen.

Ne várj tőlük semmit, minek.