"Aki szeret, az felelős. A testvére élete nem csak a testvérére tartozik, hanem rá is. felelősséget érez embertársaiért, és felelősséget érez önmagáért.
Ez a felelősség az anya és a csecsemő esetében főleg a testi szükségletek gondjára vonatkozik. Ha felnőttek szeretik egymást, akkor főleg a másik személy lelki szükségleteire vonatkozik. A felelősség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha oka nem a szeretet harmadik összetevője, a tisztelet. A tisztelet nem félelem és nem bámulat; a respektus szó gyökerének (respicere, megnézni) megfelelően azt a képességet jelenti, hogy valakit olyannak lássunk, amilyen, hogy tudatában legyünk egyszeri egyediségének. Tiszteletben tartani annyi, mint azt akarni, hogy a szerint fejlődjön és bontakozzon ki, amilyen. A tisztelet tehát kizárja a másik ember kihasználását.
Azt akarom, hogy a szeretett lény a maga kedvére és a maga módján fejlődjön és bontakozzon ki, nem pedig abból a célból, hogy engem szolgáljon. Ha szeretem a másik személyt, akkor egynek érzem magamat vele, de azzal, aki ő, és nem azzal, akinek lennie kellene, hogy használni tudjam. Nyilvánvaló, hogy a tisztelet csak akkor lehetséges, ha én magam független vagyok; ha megállok a lábamon mankó nélkül, anélkül, hogy bárki mást elnyomnék és kizsákmányolnék. Tisztelet csak a szabadság alapján létezik: "1'amour est 1'enfant de la liberté", ahogy egy régi francia nóta mondja; a szerelem a szabadság gyermeke, sohasem az uralkodásé. Tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk; a gondoskodás és a felelősség vak, ha nem vezeti az ismeret: Az ismeret tartalmatlan, ha nem a törődés idézi elő. Az ismeretnek sok rétege van; az az ismeret, amely a szeretet jellegéhez tartozik, nem áll meg a felszínen, hanem a lényegig hatol. Csak akkor lehetséges, ha képes vagyok rá, hogy ne csak magammal törődjem, és a másik személyt a maga mivoltában lássam. Valakiről például akkor is tudhatom, hogy dühős, ha nem mutatja ki nyíltan; de ismerhetem őt ennél mélyebben is: és akkor tudom, hogy aggódik és szorong; hogy magányos és bűntudatos. Akkor tudom, hogy a dühe valami mélyebbet takar, és nem dühösnek látom, hanem a szorongó és szégyenkező, egyszóval a szenvedő embert látom benne."
 

Erich Fromm: A szeretet művészete