Egy ideje azt figyelem, hogyan lesz belőlem más kép mint amilyen vagyok, hogyan vágok le részeket és milyen pofát vág az, akinek megmutatom a kifordított belem.
Dobozolok és figyelem az ellendobozolásokat, idegkötegeket rakok jobbról balra és rezegtetek bőrfelületeket vagy egyszerűen hat rétegnyi zsírt teszek a könyvlapok közé lassan, mint ahogy a háztetőkön csíkosan megül az egész télnyi hó.
Ott álltam az akár libalegelő is lehet vagy éppen falusi sportpálya vasárnap című fehér terepen és ködbúrából néztem a gőzölő szánkósokat, ahogy pattantak le és nyomták a snapszot, a tanárnőt, akinek egy ponton a holdhoz kötve nyúlott meg az orra, talán nem is az orra hanem az szegény feje harisnya lett beugorva az éjszakai lapra, -nem, ő márnaszörpöt iszik- vette ki a lendületből a poharat, gonosz összeszűkült félelemmel a sapka alatt összegyűrten nézett és befogadó biológiája ellenére ő volt az antinő.
Ködbúrában mosolyogtam. Ugyanabban a ködbúrában, amibe tegnap betelepedett a tavasz, földszagra nyomogatják a gócaimat a hajdanparaszt földszagú őseim, beledugták az orromba a dombrafutást és a nedvszagot.
Virágot kellett vennem, színeket és zseléket, pirosat sárgát libafoszöld cserepet, néztem a szirmokat és lapátoltam a tavaszt oda, ahol a mai csókon megpihent.
Reggel este nappal délben felejtem el a kijárást saját magamból és nézem, milyen lesz az a kép belőlem, ami nem én vagyok.
Megfogtam azt a lilaködszagú búrát a kezemben, nevezhetem ülökakocsmábanésélvezem szerepnek is, megmutattam a beleimet, levettem a jólvagyok álcát és eszembe jutott a bólogatás, igazad van, csak nem mondom meg és kívülről ráfújtam.
Szétszakadt.

De nem mondom meg.
Mert itt a tavasz és csókolnak.