tegnap alapvetően belecsúsztam alapvetően defektesen kezelt kezelési rendembe, amiben alapvetően az az első pont, hogy belecsúszok egy alapvetően ismeretlen és alapvetően érzelmi helyzetbe amit nem tudok megoldani alapvetően és szépen felkeveredett arcvonásokkal alapvetően hallgatok, alapvetően ülök, mint a tök, majd alapvetően csapkodva kifutnék a világból, alapvetően ilyenkor azonnal száguldani akarnék a tengerre és belevetni magam meztelen, vagy ülni hegytetőn és várni, míg csak elakad valamin a szemem, alapvetően ilyenkor jön a menjünk Kanadába favágónak érzés is de csak hallgatok és alapvetően vaslapokat dobálok a másikra, továbbra is feldúlt érzelmeket gyűrve az arcomra nézek, majd amikor ez az alapvetően óriási görgeteg cucc átrohan rajtam, sikeresen megmentem a helyzetet.

alapvetően.

tökéletes példát adtam elő, tegnap, alapvető mechanizmusaimról.
és még eddig abban a hibás, alapvetően rózsaszínre fújt ködben laktam, hogy fene egy némber vagyok, aki alapvető szélsőséges helyzeteket megold, alapvetően lekezel, zseniális stressz- és konfliktuskezelő vagyok, kiváló döntéshozó és egyebek, közben én idézem elő ezeket az alapvetően feszültséggel csúcsosodó perceket azzal, hogy a kicsi és érzelmeket működtető izékben lefagyok és nem szólok, nem teszek, alapvetően feldúlt képem mögött mentőcsónakot faragok, ami nem is kellene, és a fene nagy hatásos vagy okosnak látszó megoldás sem, ha rálépnék a farkára a mechanizmusaimnak és ott vagyok abban a percben amikor kell a számmal és a fejemmel az érzelmeim csúcsán és alapvetően valamelyiket kinyitom.

-menj haza!