Tudtam, hogy felébredek, akármi is van, fél ötkor felébredek. Netfüggő szöszmötölős olvasós hétvégét nyomtam, más néha riaszt a semmi, de most nincs lelkiismeretfurdalásom. Miért kellene mindig valamit csinálni, miért van belémnőve az állandó haladás?
Kezdek tompa lenni megint telefonokat nem felvenni és búrában ülni.
Tulajdonképpen az a fizetésnapi számlaegyenleg akasztott ki rendesen, az utolsó hét évben talán nem is kerestem soha ilyen keveset és egyszerűen nem vagyok képes ezen besimuló vigyorral keresztülmenni. Azt hiszem sokáig tartott az, hogy az életem egyéb elbaszott és csődben üldögélő szeletei közt ebbe mindig is kapaszkodhattam, tartást adott, hogy szakmailag jó vagyok, különleges és fene okos, kelendő és elismert.
Úgy a magam szintjén.
Most ezt egy kicsit összetörték körülöttem, vagyis az elismerés részének a vállveregetés oldalát nem, azzal aztán semmi gáz, de az ellentételezés hibádzik.
Aztán azon is agyaltam, hogy mennyire nem tudok kérni, elfogadni és megköszönni sem, az döbbentett meg engem, a kistankot, hogy szabályosan rosszul esett az utalás, hogy szükségem lehet rá, vehetjük elvonatkoztatva az esettől, de majdnem megsértődtem. Közben leesett, hogy amennyire nekem szükségem van rá, hogy szükség legyen rám, ugyanolyan értékteremtő szelet ez másokban is és én csak nyomom magam mindenkire a káposztasalátámmal meg a fene ötleteimmel, de nem veszek el semmit és nem kérek. Mindenható vagyok. Fenébe.
Konzervdobozva zárt előretervezett magány.
Aztán ma gyakorolhatom éppen az ellenkezőjét, elfogadnom kell más agyát és már a kishelységben elakadtam rajta, hogy képes-e erre az én személyiségem és mennyire.
Képes lesz. Muszáj csiszolnom magamon, muszáj nem a hegytetőn ülni láblógatva rögtön úgy, hogy nem is vagyok a hegytetőn. Kérni is tanulnom kell, elfogadni is, sírni is és hangosan mondogatom magamnak: köszönöm.
Aztán feladom vagy húszéves hozzáállásom az időhöz, veszek egy órát. Még ma.
Most jönnek a pofozós önintelemszakaszok, érzem, ezekbe akarok kapaszkodni...
Mert hatkor irány futni, kilencre dolgozás, nem olvasol szívem lágy nyavajgó izéket, nem érdekel mások zombi mivolta és ennyi. Hjahh, attól, hogy érted, ki hogyan mit csinál, ne ítélj és ne befolyásoljon az a rész, amit nem raktak az orrod elé. Nehéz lesz.
Meg nem hasraesni megint egy pasitól, aki tíz percen belül József Attilát tol az orrod elé, valamint nem pettingelni a világ legcsúfabb egyedével mert agya van, mert megbántod.
Aztán itt legyen a versszak, karácsonyra kályhám lesz.
Ez legyen mára a köszönés.
És holnapra is.