Szóval történetet kellene írni és legfeljebb azon gondolkodom, hogy egy történetnek milyen hosszúnak kell lennie, mitől történet egy történet és arról is, hogy milyen érzés lehet forrponton hagyni a mesét és békésen ágyba bújni, milyen akkor pont, üres az agy és tekereg a következő helyszínen, bonyodalmon vagy éppen megfeszülve kibírni a következő nap kinyílt szeméig, szóval nem tudom, nekem egy ideje flashekből áll az életem és ezekből szépen csendben magamban gombolyítom a hosszú történeteket és néhány szálat bambán elvesztek.

A teszkóssal egyszer mély sorstársi csendben ültünk a Velencei-tó partján és talpig vajas szájjal ette a szendvicseket, kéjes mosollyal kapaszkodtunk egymásba vagy hatan, ugye az összes gyerekünkkel szabvány vegyesen, elégedettséget törölt a vaj helyére és ott találta ki, hogy menjünk Kapolcsra haza helyett.
Négy kölyökkel egy rövidnadrágban a csendesülősön, ölemben aludt a gyerekem és én a pasin, összetörte a kocsimat majd ágyat vetett nekem és évekre meglepődtem.

Aztán a Margit híd alatt órányit csókolóztam egy szürke kabátba csomagolt fekete emberrel, csak azért, hogy milyen a női szagom- mondta, és lelki békét vettünk egy csomagolópapírral bélelt sóskasalátás helyen, lassan mellémbújt, behúzta azt a gyönyörű kályhát az életembe és tüzet gyújtott nekem, sámántáncot dobolt gyertya mellett és lencsét evett és hónapokig tartott a meglepődtem.

Megmutattam neki a hirtelen sebet a számon, nem kellett nagyon mutatni, kiugrott az rendesen majd ő megmutatta a kaszabolásokat a combján, ahogy kiszaladt a szaunából gatyában és hasraugrott a lila hóba vihogva repülve és elfelejtette a kupac alatt alvó ágakat, amit persze ő tett oda valamikor, amikor még nem nőtt rá lila hó és meglepődtem.

Ezt már szeretem.

Talán pár napra.