Méltósággal meghalni.

Volt egy bordó diplomatatáskája anno, abból gyömöszöltük a hülye tancuccokat valami Centrum áruházas zacskóba és helyet csináltunk az üvegeknek. Ott bukfenceztünk a Duna parton, töltésen lefelé a kis szoros közelségű emberkéinkkel és az a bordó táska gyönyörű selyemszalag tartóival üzemelt mint egy bárszekrény. Tőle tanultam albumokat olvasni, mint mesekönyvet, reneszánszszagot, Firenzét, Toszkánát, Caravaggio szerelmeit a férfibájban onnan értettem meg és még a fene tudja mit, nem ilyen hatásos dolgok ezek, csak szeletek az életemben és nem csak.

A szüleire is emlékszem, az apja délcegen szép ember volt huncut szemekkel, hülye szó, de nem tudok tartásra mást most mondani, a mama pedig incifinci olaszosrajzú akarat. Aztán arra is emlékszem, hogy a nagy mackó félresikerült rendezőgyanús emberrel esküdöztek, valahol a belvárosban és az apa csak annyit mondott a gratulációmra: nincs mihez...

Nem tudom mi van kiírva embereknek, ez a férfiember (kevés hímneműt érzek férfiembernek, bevallom) most állandó ellátásra szorul, megette az agyát a rák és az agya felrobbantotta a testét is, vihetjük a rothadó ideológiát tevékenységi szintre, egy testet ápolni összes biológiai funkciójával egyetemben azoknak akik felnéztek rá, rettenetes lehet. És rettenetes is.

"Én nem tudtam, hogy lehet ilyen szörnyűségesen nehezen meghalni."

Kérem szépen az összes ismerősömet, rokonomat, üssetek agyon.