Talán azzal a két évvel ezelőtti mondattal kezdődött, hogy legyél már egyszerűen nő, aztán rámbillent egy félreagyalt érzésrendszerben az amíg nem közelítesz egy férfihoz úgy, mint nőnemű, addig mit is gondolsz teasszony, bevillan a romkocsmás vagy a fenetudjamár retro szöveg is, mert te annyira autonóm vagy és itt van benne a kintről jövő de belterjes pinaszag.

A polcról lekapott mosóporokról nem is beszélve, a repülő félés is itt a tarsolyomban, a vasárnapi apuka aki egy cipurós éjjel tudta, hogy szívás lesz de a hatcentis tengerben növesztette a gyereket. Jössz úszni?- néztem rá és elsápadt, befeküdt a hasig érő vízbe és kipárnázva nevetett.

Talán abban az erdőben ahol gumibőrben csapkodtam magam felfelé, hat kanyar után hörögve majd nekiugrottam a semminek és néha a belémszőtt valaminek, ami nem van ott, a folyónak az óriások kezéből hullott kövekkel és a vízesésnek, amiven kereszteztem a kezem. Az őrültség lehetett a szememben mert utánam jöttek, jött mind férfidacból, harcos egyedek és azt hittem simogatás az a mondat is, hogy ha te nem vagy megmenekülünk és köszönöm, hogy bebillegted.

Élmény.

Halmazok egy mérleghinta szubjektivitással növesztett racionális értékrendszerben, fizikán innen és túl, kémiából sosem voltam túl jó, ezért írom így ezeket.

Szóval hatnapos hiszti után bementem abba a szobalánymosollyal díszített terembe, fekete felsőbbrendűségtudattal, bezárt érzékekre tudatosított kopogós cipőben, önélvezetre programozva és körülnéztem.

Kis félkörívvel ablakozva nagyranőtt szoba, kisvárosi asztalérzés, mosoly a minennapiság ünnepében léggömbökkel díszítve és kukacok lógnak a plafonról színesen. Elbaszott zenész a letakart hangversenytselátott zongora mellé suvasztva, zöldszőke túllihegett nője néz ott maga mellett a konyhaajtónak dőlve és repülnek át rajta a pincérek, családtagformájú valakik és csillogásra öltözött tömeg. Nem tömeg, valami más, kisebb lakodalom a nyolcvanas években a családból avanzsált semmivel, helyi szépség a mikrofon előtt a hangsúlyozott tökű emberével, akin ferdén mosolygott át a hang és a szerep.

Körülnéztem.

Megnéztem.

Még egyszer megnéztem.

Táncoltam.

Neki.

Vele.

Aztán tegnapra szóló esti rózsaszín valómban simán írtam volna szerelmes verset, órákon át gereblyéztem az érzelmeimet, lettek volna a sorok közt kimondhatatlan közönségességek és égberöpítő szörnyűségek is, halál a húsomon és lefesthetetlen cinkos nevetések, történelmi sorrendek és szembecsapó hirtelenségek, pillanatok és idők, minden amit nem írok le és nem nevezek meg, mert nem is tudok, mert nem vagyok formábaöntő katona és meghaladja a rámszorult képességeket is.

Persze az enyémeket.

Sosem írtam szerelmes verset.

"Te, már éppen ideje volt, hogy hozzál ide férfiakat, mert már azt hittem pinaszagunk lesz."- suttogta nőnemű kolléganőm valamelyik nap, ahogy végignézett az éppen aktuális társaságon és csak nevettem magamban: így van ez.