Tulajdonképpen nem is tudom, hogy az ember ütötte ki nálam a biztosítékot vagy az asszony, de párban voltak, az biztos, tökéletes defektjei a kívülről kettő percig mázasnak látszó kapcsolatnak, a két perc talán nekem sok is volt, de náluk hangsúlyozottan harminchárom év. Az asszony anyámra hasonlított. Én is hasonlítok anyámra azzal a kis plusszal, hogy ezt az embert már hatszor vertem volna hátba péklapáttal. Az ember ifjú szarvas és kurjongatós futkozó szeretett volna lenni, az asszony pedig egy elismerő karcsú mosolyra várt. Mindehhez az ember szívesen kiradírozta volna a világból ziháló nejét, a ziháló nej mosolyogva, mézeskalács hangsúlyú zergetudattal várta tőle azt az egy percnyi odafigyelést. 

Magányos társasjáték. Egy perc közük nem volt egymáshoz, csak az a harminchárom év. 

"Nem a mi dolgunk megmondani neki, hogy szar az élete..."