Valamerre elindultam.

Nincs rajtam bugyi és vettem megint egy csipkés harisnyát, de bevallom, most nem tetszik magamon. Kérem vissza a régi combjaimat...Aztán ez a mozgásmizéria kezd belémnőni, a salsa teszi, az önfeledt táncolás, tudom, a többi csak hab a tortán. Pedig nagyon messze vagyok még a táncolástól, lépésekre figyelek és kimarad sokszor a test tánca, az amitől megkaptam Kubában, hogy úgy táncolok, mint a kubai lányok. Igaz azt is kaptam, hogy úgy iszom, mint a kubai fiúk, de ez mondjuk nem befolyásolja női mivoltomat.

Aztán befoghatnám a hiányérzetes lepcses számat is, jusson eszembe az az idő, amikor elkeseredtem, hogy nem lehet senkivel sehova elutazni. Megtanultam egyedül csavarogni is azóta, aztán imádom ezzel a jóemberrel a fanéző menéseket, a szél hangját és a patakcsobogást, a virágokat meg a kefélő békákat is, jövő hétvégén Hallstatt a szép új cipőmben, hozhatom magamban haza a hegyek leheletét, utána pálinkaház lelkizése egy szétkalapált csapattal Agárdon, hozom az érzéseket, aztán Zalakaros, amit nagyon várok, ez az a fajta menés, amiben feloldódom és egyforma rezgésem lesz a levegővel, itt a kacagós dilis bulinak tűnő vitorlázás, na azt megnézhetik, hogy én ott dolgozom, aztán októberben előkotrom megint a hátizsákomat és Andalúzia. Közben még a tengerre is le kell menni csak úgy, szikláról ugrani, szuszogva. Jár a szám. Mindig eszembe jut az ikrek kisebbike, ahogy rámnézett: mindenki a maga szintjén nyomorog."

Viszketek, de most hagyom magam magamból kifolyni.