Mert ott a folyóparton is szerettelek.
Mindenhol, mindig, a világ fenekén és a fényes magasságokban is.
Valahol mégis magamat szerettem benned.
A tükörképemet a vad vonásaimmal, a gyengeségeimmel, a grimaszaimat, a csodálkozó arcomat és az érzéseimet.
Feküdtem az öledben, néztem a levelek zöldjeit és tudtam, hogy ez csak én vagyok. Én vagyok a zöld összes árnyalata, én vagyok a fény a színek között, én vagyok a levegő is és én vagyok az öled.
Mindenható vagyok.
Önmagam valósága és önmagam árnyéka, érzések játéka.
Semmi de minden.
Minden.
Minden rendben lesz.
Türelem.

Sosem fáztam veled.

Nem is létezik hőmérséklet, nincs, ilyen tényező nem ér el engem, nincs hideg, nincs meleg, csak a pillanat van.
Tőled van jó és rossz, hirtelen kétség és szabad szárnyalás, csak mész előttem azokon a hatalmas lépcsőkön egyre feljebb.
Leülsz és látom, nem velem vagy, ellenség lett a tested.
Várj.
Még egy kicsit várj.
Hallgass meg, tudom, néha a dac mozgat, a csakazértis, én tudom.
Nézz rám, hallgass meg, mennünk kell, haladunk.
Mert az amit én mutatni tudok neked, az a világ teteje, te manókkal álmodsz de nem tudod hol laknak ők.

Megmutatom neked.