Valahol onnan indult a gondolat, hogy mi a frásznak vagyok itt, ha csak nézek ki a fejemből, itt hagyom nyitva a gépet a lakás közepén, mint a mindig betérő tüzet, meg onnan is, hogy az a három órás síelésen szuszogtam, nyögtem és halál komolyan éreztem a combomat.
Van.
Vagyok.

Nahh, meg onnan indult, hogy előbújt a kis zsigerjelzésem, tezazie, megint elvisz a trend, csak nézek bambán a fejemből, amikor belehemperedik az ágyba, kényelmes, amikor minden fene kultúrált legyen, jó a kaja és befolyásol ha meleg van és ha hideg, esik vagy mozog a levegő.
(tényleg, magyarázza meg már valaki nekem, hogy miért probléma az, ha érzi, hogy jövésben van a lég... nem értem)
Fordítva vagyok összerakva.
Mérges vagyok magamra, hogy kényelmesedek.

Naszóval, a tragikusérzetű síelésre elkapott a harci zaj, elrohantam edzeni, hat köbméteres fogadalmakat tettem dohányzásról, méregtelenítésről, antioxidánsokról meg mittudomén, egyéb elmesélt tényezők is közrejátszottak ebben, végső aktivitásomban úgy döntöttem, hogy húsz év után veszek egy órát. A kezemre. Hozzá tartozik a menethez, ne csodálkozz, ennyire rendes embernek illik tudni, hol vannak a pontok az időben.

Hoppá, erről olyan testközeli ötletem termett, hogy nem írom ide (éljen a zaziecinizmus.)

Egyébként mindig mosolygok a szaravilág és iszonyúrosszhelyzetvan, meg szegényszerencsétlenvagyok beállásokon, jó lesz ha mindenki nagyobb tükörbe néz, mint a púder teteje, egészséges ember számára szar világ annak van, aki előidézi magának, annak rossz a helyzete, aki kapaszkodik bele és szerencsétlen az összes áldozatjellegű ember, de miért is jutott ez megint eszembe... gondoltam, fene edződésemben motíválom magam, keresek valami nekem való utazást ferde hajlamú nyári reggelre, előkerestem a soron következő megálmodásom helyszínét és láss csodát: minden hely elkelődött.
Augusztusra, extrémnek nevezhető helyszínekre, (ezek nem a szőkecuncit hordozó zsírtúristák céljai) nemingyen.
 

Szóval szar a világ.
Valahol örülnöm kellene, hogy vannak még gondolkodni vágyó nemtetű emberek, a lemaradásom miatt ugyan nem őszinte a mosoly, de valami olyan érzés, amikor vasárnap délben az erdőben találsz családokat örömben, amikor egy apa tanítgatja a kölykét korcsolyázni vagy éppen a tegnapi délelőtti tapasztalásom, rendes házinők tornázni jönnek nyavajgós nyomacsaládkoszosablak érzés helyett (mindig megjegyzésem van hátsólag, nem vagyok rendesasszony, szerdán is sütök rántott husit mondjuk, vasárnap meg spenótot).

Kurva hosszú lett ez a reggeli rinya és még mindig nem pettingelésben vagyok a jelenlevőkkel, korlátolt agyú nézeteket sem nyomok kalodába zárt jelleggel, szidhatnék is valakit , népszerű lenne, jólvanna, ki kell köpködnöm írásfékem korlátait és maradok továbbra is tisztelettel: hoppárézutty