Nézd, egyáltalán nem vagyok hálás, hogy befogadtad a gyerekemet, megint adtál talajt annak a tökéletesre fejlesztett menekülőtehetségének, hogy vannak hülyék, akik egy ideig beveszik a világát és elbújhat a felelősség elől. Amíg talál ilyen zugokat, addig mindig is egy síkon mozog és eszében sem lesz térben minden felületét kitenni a viharnak.

Na nem, egyáltalán nem vagyok hálás, egyáltalán nem hiszem, hogy köszönet járna azért amit te vállaltál, önálló döntésedben, tudom, hogy szívből, szeretetből jóindulatból, csak akkor legyen ennyi az örömöd benne, a magad jóérzése és ne várj érte mást.

Szóval nem fogom a te rezsidet fizetni, nem etetem a kölyköket és ide sem vállalok be két éleseszű, de nihilben élő kölyköt a fene nagy szerelmük miatt, nem vagyok hajlandó 50 m2-en négy felnőttel élni együtt, nincs akkora alkalmazkodó képességem, szélesebb ennél az én kis intim kis köröm és szükségem van a megélhető nyugalmamra. Nekem. És a másik kölykömnek is.

Atommese. Mert azt gondolom, hogy annak legyenek elvei aki megteheti, azt gondolom, hogy ne válogasson az akinek semmije sincs, azt is gondolom, hogy dolgozni, pénzt keresni mindig mindenhol lehet és ha megélhetésre kell akkor minden munka munka ami után kenyeret adnak a boltban, azt gondolom, hogy napi teendők nélkül nem ember az ember és azt is, hogy senkinek nincs joga elvenni azt, ami a másé. Azt gondolom, hogy szívesen eltartom az összes kölyköt, ha valamit akar, ha valamerre megy, ha valamivel foglalkozik, ha és ha. Ha. Sajnálom, vagy nem sajnálom, bennem van ez a ha, maga a létezésük ehhez nem elég, a cselekvés hiánya lefagyaszt és fal van bennem, nem értem és sosem fogom elfogadni.

Szóval azt hiszem, bevállaltam megint a két kölyköt albérletestől, rezsistől, fogamzásgátlóstól, rakott krumplistól és csocsóstól.

Egy hónapig.

Hjahh, mert megint itt a kényzerhelyzet, a hatszázadik nulla és benne a tehetetlenség számai: Hát akkor hogyan induljanak el...

Huszonhatodszor.

Nem-e lehetne-e egyszer már valamerre haladni is?