Akik végül is nem maradtak, de fenyegettek vele, szóval elhaló hangon beengedtem őket, próbáltam kicsit vérbefagyva sápítozni is, de azonnal közölték, hogy nem is nézek ki olyan szarul és menni is tudok, úgyhogy mit jár a szám és olyan nagy baj nem lehet.

Próbáltam különféle sántítós lépésekkel küzdeni az együttérzésért, erre a kedvesek berohantak, szerteszét feküdtek az ágyamon a fotelból lógtak ki lábak, párnák beillesztve fej alá, a távirányítókat is megkaparintották szépen és körül kellett néznem, nahh hol van most az én helyem.

Hozzak egy stokedlit vagy másszak fel a függönyre, félig szétszedett lakásfelújítós dizájnomat is elpakolhattam az ebédlőasztalról, pedig nyomatékosan hagytam ott romjaiban az összes felszerelendő lámpát, csavart és tipliket, nahh éhesek ők és csattogtak a fazekak és keverők, lábosok tálcák billegtek, a kutya fülig vigyorogva süteményt evett és két percen belül kókuszban és csokoládéban úszott a konyha, hiába nyomtam a véres valóságot, sápadtam a röhögéstől, ezekben a népekben semmi együttérzés sincs vagy túl sok van így hirtelen.

Na aztán balesetem tudományos okait kezdték firtatni, a történt és nem történt valóságot, a végén már pszichedelikus ködben lökött rajtam ez a jóember és berepültem a sarokba de próbálgatták a testtartást és simán lehetett volna felülírni a kámaszútrát, a figyelő angyalkák nem hatottak meg senkit, a fetrengő röhögésben jutott eszembe a fenekem mélán stoppolgató doki feje.

Gondoltam, kiégett népek laknak egy sebészet rendelőben, nekem nyomasztó volt az érzéketlen fapofa mindegyiken, de kedves barátaim szerint ez csak azért lehetett mert muszáj volt tartani a képüket és szerintük ahogy kiléptem a rendelőből, örjöngő vihogásban törhettek ki, de hát ez van, én élem és gyógyítom a fenekem.

Milyen jó, ha együttérző, kedves és segítőkész barátai vannak az embernek.

Imádom őket.