Kezd összeomlani a tartásom, mindig megmagyarázom az okait meg a lényegeket de most nem akarom, és muszáj rendszereket építenem ahhoz, hogy az az ideggócos építmény ami én vagyok, most valamennyire egyben maradjon.

Hívhatnám ezt most el nem küldött romboló levélnek, önpusztító meztelen ámokfutásnak, nevető megfigyelésnek a felperzselt faszom táj felett, mittudomén lehetne öngyilkos mazochizmus szaga vagy éppen önigazoló provokáció is, pont azzal szemben amire egyelőre nem vagyok képes, itt most nincs bennem folyamat és csepp türelem sem.

Tudom, hogy mire van szükségem most, arra, hogy egy pillanatra se engedjék el a kezem,  úgy, mint egy halálos beteg mellett. De a beteg sem hív segítséget csak akkor ha már éppen megfulladásban van, vagy éppen akármitől tehetetlen, halálos fájdalmakban nem segítséget hívnak hanem ordítanak vagy nyögnek, elvesztik összes méltóságukat és leengedik minden nedvüket.

Faszom.

Sokadik faszom, hogy ne legyek olyan lágy és gyengéd, olyan simogató és kedves, ne legyek odaadó és önzetlen, ne akarjak kicsi lenni és bújós, ne mozduljon meg a kezem lágyan és ezentúl se bújjon ki belőlem mindez akkor, amikor azt érzem, hogy olyan képet adok, amilyen nőt még letakarva röptében részegen megdugni sem nagyon lehet.

A többi rizsa, az a fokú meztelenség amit nem kellett volna kiraknom, bánom, mert csak fedél és árnyék, köd és magyarázkodás a szó és a figyelem megvásárlása, az idő begyűjtése, rosszul sikerült direktmarketing vagy éppen semmi csak a másik értéke, hogy nem ver fejbe azonnal, mert nem az ő eleme.

Szóval rendszerek kellenek.

De az sem megy.