Hát ez a gondolat onnan kezdődött, hogy zitakutty nem volt hajlandó velem lejönni a litben. Na nem csak a liftben, már a lakásból is úgy kellett kiterelni, de a liftajtóban tökéletes magabiztossággal gondolta meg magát és erősen ráutaló magatartással közölte, hogy ő hazamegy.

Állok ott összefésülve magam, praktikus gyakorlatiassággal egy hatalmas pizzásdobozzal és egy szintén kukázandó párnával a kezemben... ó, hogy utáltam mindig is ezt a szót: praktikus.. majdnem úgy mint a kiadós jelzőt, az alkoholmentes sört a művirágot és a guminőt. Jahh ne legyen nemi identitászavarom, műfaszt...akár van mögötte tartószerkezet, akár nincs.

Nahh, elcsúsztam, térjek csak vissza az agyhányadékomhoz, szóval zitakutty hazabilleg, nem veszi be az érzékeny lelke a pizzásdobozomat és még a párnát sem, pedig szép piros.

Megalkudtam a gyakorlatiasságommal, leadtam a praktikusságot az ajtóban, aztán szépen vigyorgó szeretettel odafigyeltem a kutya testére és lelkére, bár nem ez volt igazán a sorrend, de kettes összhangunkban battyogtunk le futni egyet.

SZóval, hogy emelkedjek ki a történet fölé, valahogy annyi a lényeg benne, hogy a kurvaannyát akarok én minden logikusan és gyakorlatiasan összerakható dolgot úgy azonnal most és miértnemost megtenni, ha a másik lelke nem veszi be, nem gombnyomásra működik akárki és nem olyan pillanathasítás alatt mérlegelő mint én és nem is olyan kalandvágyó meg kísérletező szellem (vagy test), hagyjam már megérni a folyamatokat és kinőni azt ami nő, nem nyomni lekicsinylő arcberendezkedésemmel mélyre hanem rácsodálkozó eleganciával figyelni azt a meglevő pipilépésnyi pillanatot, ami van.

Szóval legközelebb bemutatom a pizzásbodoz belsejét valamit a párnán heverés élvezetét zitakuttynak és talán akkor liftközelségbe engedi magát velük, de most az igazán a lényeg, ki és mikor viszi le a szemetet az ajtó elől végre.