Tulajdonképpen tudományos művelődésem hatodszor halt el a Nibelungok kincsén, mindig rámesett a könyv és csendesen csapott agyon. Besimultam. Most nem a hatásokat fogom megírni, vagyis nem a természet adta hatásokat, a velem összezárt emberek forognak az agyamban, testközelben élni hét mondhatjuk idegen emberrel furcsa dolog, eszetlen jellemrajzokat ad, általánosíthatókat és egyedieket és tényleg rajzolni lehetne tőle, néha festéket vennék a tenyerembe és leadnám a vonalakat, de nem mondom azt, hogy nem tudom, csak talán lusta vagyok és ettől nem akarom.

Tudod, szívem, vannak emberek akiket lágy pasztellként satíroztak színesre, sárga búbos akvarellpapíron, ha hozzányúlsz késsel, kitúnik az egyenesség a felületen, aztán vannak akiket pöszmöszökben hoztak létre valakik és apró idétlen pettyekből állnak, őket csak messziről és hunyorítva fedezed fel, vannak olyanok, akiknek erős félkilós olajpaca színeik vannak és vannak néha az életemben szembejövő tusrajzok.

Ránéztem egy tusrajzra és elmondtam neki, hogy ő végülis egy tusrajz.

Csak annyit mondott kifejezésnélküli arcát kifejező gombszemekkel: Az első pillanattól tudtam, hogy veled akárhova el lehet menni.

Azt hiszem, a tusrajzokból lesz egy vastagságtól rögtön és legkönnyebben karikatúra.