Változatlan keretben csontosodik a tartalom.

Nem is változatlan, laposodik, henger formájú lett és billeg.

Száguld és tavaszi ködben az agyam, belemásznak konkrétan szabályozott  gondolatok és  keresem őket, valahogy direkt kellene menniük oda, ahova akarom de csak maguktől ülnek bele a ködbe, meglepődök rajta, hogy besimulnak, vagyis nem azon, hanem az önállósodásukon, aminek ugyanaz az eredménye, mint a direkt.

Most veszem észre, hogy ülök egy könyvön és bök, szörnyen kezdődik a betűhalmaz az elején: entdeckunksriese...

Semmi köze hozzám, csak a bökésének a fenekemhez.

Ennyi az élet(em).