Tulajdonképpen ha kidugom a fejem a lapospanelből mindig elkezdődik forogni a világ. Magam sem értem sokszor és most is csak bambulok a semmibe azzal a csodálkozó pofával amit a génlottón nyertem. Most is rámszabott ez a kíváncsiság hat ferde kalapot, négy hócipőt és tizenhárom szöcske hangulatot, azokkal a francos hatásokról ne is beszéljek, amit szép lassan szembejönnek. Hogy miért is kell nekem hosszan rágódva megélnem mindent és miért rakódik össze a kép apró pici érzésekből de lassan, nem tudom. Késleltetett észlelésem van, szoktam hangosan gondolni és felejtsük el a spontán reakciókat amik vannak, de csak ha éles a helyzet és csapkodom a vaslapot.

Talán kezdhetném ott, hogy a semmi ágán ülök és éppen naspolyazselé receptet keresek a neten, de állandóan visszaköszön a műkörömzselé párhuzama amit kezdek utálni ebben az éppen esedékes házisárkánytündér pozíciómban. Ezen kívül éppen nagymajom korszakomat élem megint, a mindenkihülyecsakénnem békés mosolya ragadt rám lehet elnézőnek is hívni, de akárhogyis, nagymajom.

Az a helyzet, hogy nem értek embereket de elfogadok, vegyük a világgal szembemenő passzivítás győzelmi csúzdájától kezdve a nagyobbvagyok hatekicsi hangulatig bezárva na és van itt bennem most olyan rálátás is, ami tetszik és inspirál, az enyém és szeretem, de megint csak érzem és ha megmondanám a mélyen tisztelt rálátottnak, meglepődne és nem értené miért mondom azt, hogy jófelé megy.

Mert megy. Mindenki megy még ha a pamlagon ülve aggódásban is fejti ki a mérgét, ha besimul a kihívástalan semmibe, ha éppen megmagyarázza, hogy amit álmodott az nem falrólleakasztottan téves álom volt, hanem gyárilag valami szar, akkor is, ha lecsúsznak róla elvárások és éppen észrevétlen nyomja a maga egyenletességét, amin szinte szégyenlősen lepődik meg, hogy ez így ott és akkor neki milyen jó.

Szóval hogy a kurvaannyában kell műkörömzselé helyett naspolyazselét önteni?