Azt hiszem sok időnek kell még eltelnie, hogy konkrétumokról írjak meg ne kenjem ezerfelé a mondanivalómat, de majd szépen gyakorolok. Ha csak nem azt mondogatom magamban, hogy nem vagyok hülye nem vagyok hülye ezzel az aranyárú pszichobácsival a holnapi napot beszéltem meg, ezen kívül nem kap el az a rossznyavajatörés, hogy megint magamra engedek mindent egyszerre.

Ma kérem betartottam, nem tudok egyszerre lenni öt helyen, első a magánélet és lepattantottam mindenkit magamról aki nyomta rám a miértnincsmindenegyszerre és magamról is a miértnincsmindenegyszerre szívdobogós feszültséget.

Még bírom.

Hozzál nekem egy rekettyést.

Tulajdonképpen azon agyaltam csak, hogy mennyire kevés embert szeretek. Nem azokról van szó, akik úgy körülöttem vannak, nem azokról akikre figyelek meg gondoskodom, meg értékelem őket vagy családom bősz tagjai akár, hanem azokról, akiknek a lététől érzéseim lesznek, szeretetérzésem. Kurva kevesen vannak.

Meg kurva sokára jöttem rá, milyen az ilyen.

Szóval a tények, talán ha le tudom írni hatásokról a gondolataimat, vagy a napomat úgy ahogy történik, azt, ahogy rohangáltam tegnap a takarítónő által előírt cuccokért, azt ahogy egy kapcsolatot ma vele a helyére tettem, vagy azért ezt a napot mert képes voltam senkire mosolyogni és csacsogni bájosan mint egy nőnek öltözött nő, de még mindig nem kerül könyv a kezembe, viszont leszoktam a betűért való olvasásról.

eceteszencia