Hallgatom ennek a harmóniátlan zenének a szétszedett harmóniáit és valamilyen sorrendben megszokásból nyomom a betűket.

Tulajdonképpen vergődésében tud írni az ember, akkor, amikor belülről feszíti saját magát és éppen figyel a gyomor hullámzására, hallja az agytekervények recsegését és csodálkozik, hogy izom van a lábában és egyszerre mozog.

Aztán a leghatásosabb egymásratalálás akkor születik meg, ha egy másik ember is feszül ugyanúgy magának és épp a kezét nézegeti, mitől vannak benne inak és mitől képes verni a zongora billentyűit vagy éppen csúszni a hegedűn, mint egy fojtásra ítélt nyakon, majd körülnéz ahogy nyomódnak ki a belei, néha visszateszi a máját a helyére, leül és olvas.

Nehéz a megfeszült torkomról írni, nem tudok ezektől a vágyott hangokról sem, mert nem vágytam őket csak akkor jönnek amikor vágyok, hirtelen erre felkapom a fejem és rádöbbenek, hogy kihűl a fürdővíz.