Először is a legfontosabb tényező jöjjön, a vadonásúj fesztiválridikülöm, kiválóan debütált.
A vitorlásdzsekim is, mivel vitorlázás alatt sosem került még elő az ágy mélyéből, de jelentem, derékrakötve monszun idején meglehetősen hatalmas biztonságérzetet tud adni az a cucc.

Aztán az előzménymorgás és az utózmányszarérzés közt nótt az együttlét tökéletessége, a sok periférikus kezelhetetlen agymenésem eredményeként oda jutottam, hogy az együttnemlét tökéletlenségével van itt a gond, kisszívem.

Még aztán ide-oda is gondolkodom, a fogadalmon át, hogy többet kivénhedt zenészeket nem nézek odáig, hogy milyen lenne ha nem Góg és Magóg, hanem Janis Joplin és mondjuk Jim Morrison unokája vagyok.

Szóval StarGarden.

Valami nosztalgásnál kezdődik az egész, mert az első neméppen ügyeletes populáris zeneügyileg Deep Purple került anno a kezembe, vagy tizenhárom-tizennégy évesen.
A szomszéd fiú, aki persze gyönyörű volt és kapualjcsókos, hozta nekem sorban a lemezeket és a Child in the time volt az első zene, amikor beütött a krach, a tény, hogy nem csak krumplipucolás közben vagy táncolósan lehet zenélni, ezt meghallottam és jött a váltás, a hangerő, a hanyattfekvés, talán még csukott szem is és csak a hangok tánca, a zene.

A honi aktuálisokhoz való hozzáállásomat nem teszem ide, így távolbanézően egy unalmasnak látszó télen végignéztem őket kocsmazene szinten, egyszerűen azért, hogy kiből mi maradt és mi lett.

Szóval StarGarden.

Nem azért mert akkora fesztivál lett mint amit fene nagy szabadságvágyamban gondoltam, de azért mert Animals-szel kezdtük, igazándiból a gitárujjú kedvesem világa ez, mondjuk úgy, hogy ott dörmögte a fülembe az összes akkordbontást és én majdnem leszedtem azt a politúrozott, faragott lábakon álló orgonát a színpadról besorolva a kell nekem ilyen cuccaim közé, gyönyörű darab volt, ehhh és nem elfelejteni, hogy nosztalgás ide, nosztalgás oda, meg az a tény is sutba gyorsan, hogy 65-ben ezek az emberek már zenéltek, amikor én még a csattogós lepkét sem bírtam el. Sőt, a Felkelő nap házát az én kis virgonc időmben minden némber tudta, aki gitárt vett zsíroskenyeres kezeibe.
Még én is.

Aztán kellett innom azonnal egy szederpálinkát, megsimogattam a fesztiválridikülöm és továbbálltam Billt hallgatni, had ordítson Kőbánya kicsit.
A jóemebrnek félelmetes hangja vagyon, volt lesz, bár az egyszem fedett helyszín hangosítása kurvaszar volt ehhez a zúzós zenéhez, az én bicskával faragott fülemet megviselte, nanehogy azt higyje valaki is, hogy a hangerő, ott szeretem a hangokat szétszedni ahol belülremásznak, bírom ha a tüdőm dobol és a kisujjam csontjában is lüktet egy cin.

A Omegáért sosem voltan fene lelkes, az ember inkább érdeklődött és én is ismerem mint majdminden korosztályom tagja, az alapdalokat meg nemkorosztályom is petróleumlámpailag és jött Léna, bár az én életemből már ment is, mert én inkább a kék asszony mélységét fogtam mindig, kék emberről nem is beszélve, mert azt is tudok én látni, ha akarom és ha nem is, de ez nem a szürreális szemüveges post.
Szóval néztem ezt a partvissá avanzsálódott színpadonfutkozó Kóbort, a nulla hangulatot amit kinyomtak magukból és hirtelen valaki vitrinjét kezdtem látni a porcelán táncosnővel és a szerencsemalaccal, úgy rámjött hogy behúzom a nútban az üveget és elteszem őket addig és akkora, amíg hóesós kis üvegbúra nem lesz belőlük, nekem. Majd megfordítom akkor, a Kóbos tovább rohangál a színpadon lobogó szalma fejjel és közben békésen esik a műhó a fejemre, vagyis az övére és nézem.

Szóval a vitrinből megszöktem, elmentem röhögni a nemzet csótányán, ide vagy oda, imádom ezt a pasit, mint ahogy minden embert aki olyan amilyen és vigyorog hozzá, életszeretettel és lepattan róla a sok elvárásmese.
Sómen, akárhogy nézzük, semmi más és sok az, hogy az egyszerűen nyomja magát, úgy az élete része, hogy ott van, a fiára amilyen büszke, mint saját gyártású dobosra szóval nem a zenei valója, hanem az emebr, aki vigyorgó ember, akárhol és akárkivel van.
Kikapcsol, kihúzza a dörnyögőket belőlem, felold és röhögök.

Azonnal indult az odébbmenés, mert feketecseresznyepályinkát is kellett innom és Tátrai.
Tátrait imádom. Az a csendes zsigerzenész, akiből dől a zene, száz sörözős asztalnál néztem a latin cuccukat és mindig azt láttam a képén, hogy élvezi, szed össze rendesen külső hatásokat, mondjuk így másokét de úgy egyben az ember, olyan zenét nyomtak ami szétszedve és összerakva is zene volt, olyan amibe bele lehet ülni és átváltozni hangokká, amiben feloldódom, mint egykor körömlakkban anyám műselyem abrosza.
Minden embere a színpadon a keze alá dolgozott, figyeltem, zseniális összhangot lehet így teremteni, minden mozdulatára figyeltek és minden zizzenés arra szolgált, hogy így legyen ebből zene. Charlie kibaszott rozoga, alkoholistából voltam tanulmányúton, nem ítélek, hanem látok, a remegős vékony lábak és a külön életet élő pókpocak, ott volt, nagyon ott volt, de olyan megmentős érzéseim lettek, nincs egy nő, akit ez az ember simogat?

Aztán szépen kibattyogtunk a Purple-re.
Jahh.
Ámbátor következő nosztalgós emlékem nem hozzájuk fűződik, de hozzám igen, hajdanában danában az érettségi napjára jegyem volt Bécsbe Stonesra, érvelőtechnikám akkor sem volt éppen szinttelen, de hiába magyaráztam apámnak, hogy érettségizni bármikor lehet, a suli nem fut el, de Jagger ki tudja mikor jön legközelebb kifizethető testközelbe, szóval az érvelésem nem hatott erős apai felülvigyázással elhúztam érettségizni és annak az időknek dalaival eszembe sem jutott, hogy majd huszonöt éve múlva úgy megyek koncertekre, mint tojásért a boltba és úgy röpködök a nagyvilágban, ahogy éppen duhaj kedvemben megálmodom.

A Purple nekem a Lord ember komolyzenei kalandozásait jelentette, a Rhoda Scotton megismert Hammond orgonát zúzósban, a fergeteges gitárzenét és Gillan hangszínváltós érzéki hangját, amiből jelentem, jelen időre a középső sáv maradt. Pletykaszinten terjedt anno, hogy egy gyenge harmincezres koncerten elszállt az erősítés és Gillan kiénekelte így is a tömeget, írott pergameneket nem kerestem most ehhez, de ezt megcsukolva feloldva bennem most is azt mondom, koruk egyik meghatározó zenéjét nyomták, tudják és élveztem.
Mivel rendszeresen figyelem a tömegszellemet, huhúúú, majd szétröhögtem magam, amikor végignézve a nézőteret garmadában pöttyöztek a telefonok, mindenki azt akarta, hogy legyen neki egy különbejáratú saját füstje a víz felett. Gondoltam, ráadásként benyomják a gyenge 21 perces Child in the Time-t (ez volt a mai humorom), de nem így történt persze és ezzel a szőke szép gitáros fiúval jóban lettem, bár akárhányszor ránéztem, a Hair jellegű film tarka lovas szőkéje jutott eszembe, de gitárujjú ez is és terc.

Van még pár kiöntenivalóm, mondjuk az, hogy zenét minden adatában és zözzenetében értő, megélő emberrel milyen koncertezni, milyen az, ha ölel közben és a gitárujjú összes rezgése lefut a lábamon, a morgó összes oooh yeahh öröme meleg lehelet a fülemen, talán még az is itt van, hogy kurvaannyát és szivárvány, de ezt már nem írom le, mivel the show most go on és sárga lámpás a képzelet.