Azt hiszem, akármi lesz, sajnálom.
Töröttszárnyú cinege ő, kicsit már borzas fejtetővel, de pislogni még tud, és akár a szemedbe melegedve is énekel neked.
Meseszépen énekel.
Kidalolja a sikító kék égbe minden bánatát, cifrázza onnan a kéreg mellől, gyönyörűen dalol, benne van az összes fájdalma, a tehetetlenség, belenéz a szemedbe azzal az öreg szenvedéssel amiben benne a remény is, hogy talán még egyszer repülni tud és cikázni borókabokron, fenyő oldalán kacagni, izmos kukaccal megküzdeni és jóllakottan ülni remegő ágon, borzolni begyén a lassan jéghegyű pázsit tollakat.
Énekel.
Halálének ez, nem lesz belőle sosem páros cikázás, meleg fészek, nem lesz a dalból többszólamú csoda, nincs a harmóniában melegség, nincs benne a párosodás öröme, nincs a fészekalja biztonsága, hiányzik onnan a gondoskodás elnéző mosolya is és a nap sem csillan meg azokon a tollakon ami mögött dobol még az élet.
Csak énekel.
Egyre szebben, ha nem érted.
Mert a szenvedés hangjai nekünk szépek, de kezd beleérni a megkeseredettség, a dac, ettől rájössz, hogy önmaga vágta el a szárnyát, mert nem tudott saját cifrát rajzolni a többiek között, aztán ahogy leült szépen, onnan már csak a mások mintája látszik és a bokor alól visszacseng a saját fénye, de az valahogy nem tetszett, elnyírta a csontot, mert addig figyelték és hat gilisztát kapott egy nap, cserébe énekelt, különlegesen talált meg magas hangokat, merítette őket mélybe és élvezem.
Aztán talán belefáradt, talán én is mást hallok, hallom az erdőt is és a millió cinegét, észreveszem a surrogást köztük és lassan felemelkedem velük abba a harsogó kék égbe, finom meleg napba, talán a felhők fölé is de még látok.
Látom lent azt a kis töröttszárnyú cinegét, akit már nem sajnálok, kezdem utálni a kiszolgáltatottságát, kezdem feleslegessé tenni, nem hív már az ének, hisz nem forr be a csontja soha, nem hagyja, onnan figyelem, ahogy leszedi a kötéseket, szétcsipkedi a seb szélét és énekel, keseredetten, megöregedett a hangja, már szid is és csúfol, nem csak engem mindenkit s kétségbeesetten csattog a csőre.
Nekem.
Talán neked is.
Gonosz énekes.
Aki szidja a szépséget mert szép, aki szidja a gondoskodókat mert gondoskodóak, aki szidja azt akinek van, akinek kompromisszum az öröm, mert mosolyt csal az arcra és aki valójában repülne, szép és gondoskodó lenne, örülne is veled, de szétrágott a törött szárnya.
Minek.
Minek énekel, minek bizonygatja, hogy csak a dal számít és a beszéd értéktelen, minek szidja a lábam mozgását és a szárnysurrogást, minek értékel és facsar mondatokat, minek azok a harmóniák, ha elmélet a forrásuk, minek az ének, ha nem visz el, fenyőre rétre csillogásba?
Meg fog halni.
Örömtelen, éltelen és eredménytelen, jövőtlen és céltalan lesz a halála, kis megmérgezett cinege, a mérgét védve kiszállt a természet védelme alól, tudja ő ezt de kapaszkodik a dalba, összhangzattant tanult, mikor zöld hernyót látott, kottát olvas és mérgez, magát mérgezi és pirul az összesereglett hallgatókban, talán akkor újra benne a remény a dalban, de ez már csak visszhang, egy csöpp életvágy, egy hamis hang lett és meghal.
Szerettem.
Sajnáltam.
Gyönyörű cinege volt, kék sipkás és meleg szemű madár.
Szerettem talán azt a megkeseredett dalt is, de összetört a tisztasága, betelepedett az irigység, a gúny és a félelem és én akárhogy nézem,
tudok repülni.