Sajnálom, de veszekszik az exhibicionizmusom a szembenézési rohamaimmal és azon gondolkodom, mennyire bírják ki a barátaim a meztelen önmagamat, amiért itt néha olyan sorokat írok, amiket valahogy csak magamnak írok.

"-Nem barátkozom."

"-Ezt mikor mondtam? Egyébként igaz, mikor megyünk autózni?"

Najahh mert minden mondatot megélek és vannak olyanok is, amik belémégnek évezredekre, sosem felejtem el őket és bármikor előhúzom.

Mikor, mikor, kedves, a harisnyakollekciómat már felújítottam, a tavaszi szoknyákkal baj van és kell vennem egy kurvacsinos cipőt is és mehetünk. Ezt mondjam meg?

Olyan vagyok most, mint aki a saját hajánál fogva rángatja ki magát a mindent ellepő hamu alól és elkezd virágokat ültetni az összes szabad sarokba. Bal kézzel. A fele megdöglik magától, a negyedét én locsolom túl és a másik negyed úgy néz ki, megmarad. Ismeretlen százalékra pedig én lépek rá és csodálkozom, ha eltört a szára.

Szóval onnan gondokodtam el magamon megint, hogy tegnap egy dologgal kellett foglalkoznom órákig, aprólékosan, pontosan, odafigyelve. Hát majd meghaltam. Hat kört futottam, majd kiszakadt a bélésem attól, hogy egyedül neki kellett állnom, hogy nem szórhatom szét ezer felületes cseppbe magamat. A végén megint a dac és a csakazértis segített befejezni és a mostani hajamnálfogva gondolat.

Aztán egy hetet rágtam, hogy mit csináljak a benti takarítónénivel, francnak megint megélni mindent, futkozott bennem lelkiismeret, megszokás és ugye a nagy átok együttérzősdi, aztán csak oda jutottunk, hogy kirúgtam. Kedvesen, közösen, egymást. Mert mennyi minden fog, ami már nem jó, működik a megszokás, a sajnálat, ami hamis, mert ugyannem kell sajnálni, építek egy várat, hogy aztán belehal, ha ezentúl nem mossa pörköltesre a villákat. Mert mindig levédek magam körül mindenkit és az nem is nekik jó, hanem az én kis gondolkodásmentes világomba fér bele, hát egy frászt.

Láttam már azt, hogy ilyen belepunnyadások hova visznek, mondjuk mocsárba.

Mondjuk akárhogy nézem, nekem minden területen van egy bealudt lemaradásom, gyorsabban kell cselekednem, gondolkodnom és teremtenem, mint azoknak, akiknek egy ívet rajzol az élete.  Csakis azokat a tevékenységeket, gondolatgömböket, élvezeteket, élményeket amikben én vagyok. Más nem fér bele, sajnálom.

Talán az odafigyelés és a tapasztalás szaga, az igen.

Kell nekem az a kályha.