Most talán egy ideig szépen billegek. Kell hozzá egy adag tetszős feladat, egy csomag saját magam által gerjesztett öröm, kell ide az az adag szeretet amit kapok és kell az a mennyiség, amit adhatok.

Na és kellett hozzá az a kibújás magamból, az a szemlélődés amivel le tudtam ülni egy sarokba és kellettek azok az élmények, amire azonnal azt éreztem: ezt nem.

Furcsa dolog ez, sokszor azt látom, hogy emberek nem csinálnak semmit vagy olyan kis értelmetlennek és számomra nem elakadásnak gondolt dolgokkal foglalkoznak, aztán van olyan, amikor úgy érzem, egyeseket elsodort a XXI. század felpumpált elvárásrendszere, megette őket a nagybetűs Trend, ledarálta az így nevezett fogyasztói társadalom, sosem ülnek le bogarat nézni, merre megy és értéktelenek számukra a mondatok. Nincs bennük a gondoskodás szemvillanása és valahogy a pörgős önérvényesítésen kívül semmi sem.

Ilyenkor mindig azt érzem, csak úgy átlovagolnak a világon, a ló lába tolja és nyomja maga alá a pillanatokat tele vannak tárgyakkal aminek nincs funkciója és csak tömege van és egy szerzési gondolat az értéke, nincs az életben mérce mérleg és behatárolt ízlés sem, csak a mennyiség kurválkodik a trend minőséggel. Ilyenkor úgy magam vásárlási undorából kiindulva arra is gondolok, hogy mennyi idő ennyi faszom cucc beszerzése, kiválasztása, megtalálása, és itt a szánás bennem, te szegény...

Aztán kétkedés is lesz nálam, itt, belül, biztosan én vagyok valami ufo megint, vagy öreg vagyok, ennyi az oka, hogy nem képes a szemem sem értékelni, sem vággyal elakadni ezeken, még genyó módon irigyelni sem. Egy darabig természetesnek veszem, másokhoz tartozik címkével ellátva aztán egy idő műlva mintha rámöntenék az összes szart, fulladok és elkezdek kibújni alóluk, majdnem undorodás nevű érzéssel.

Hát ilyen ez.