A reggeli kávé hatalma rajtam, a kutya itt müsszög az ölemben és vagyok.

Felkelés, madárdal, virágok és a kis tekervények az agyamban, ahogy keresem azokat a pillanatokat amikben repülni tudok. Tudod, ezek néha csak tényleg pillanatok, belémnyúlt idő nélküli zizzenés de folyamat is lehet, szakasz, egy szaggatott vonal hosszabb csíkja.

Még kifelé menet abban a buszban néztem, ahogy vágtat át a laposon, minden bányatavat ismerek ami felcsillant, minden templomtorony bólintott nekem, ugyanazok  a vad böszme gazok nőttek az árokpartokon és éreztem a bőrömön, milyen a kora nyári szél két panelház közt és mennyire iszonyatosan kétablakos minden, ami nem az.

Nem tudom hogyan csinálom én ezt profin, emberundorú nő emberekkel foglalkozik, amelyikkel akarok, kontaktálok, a többinek nem ismerem meg az arcát, elétolom a búrámat így nem is szólít meg, rögtön sugárzom, hogy ugyan itt vagyok én, de nem most és nem vele. Megérzésből működik, sosem tudatosan válogatok, ha belenyúl a kisujja a vaslapom alá, akkor rá is nézhetek, ha nincs ujja, távoli egyed marad.

Milliószor viszek végig folyamatokat, kapcsolatokat úgy, hogy ezen a vasfelületen csúsznak, sosem vennéd észre, hogy belül semmi hatása értéke, működik, talán agyból, azt sem mondanám, hogy nincsenek érzelmeim benne, vannak azok is, de csak ott, abban a percben és nem kapaszkodok beléjük egy centit sem. Nincs jövőjük és nincsen múltjuk, cserélhető hatások rajtam, monoton mondatváltások időszakos mélységekkel és kiáltós magasságokkal, tegnap nem voltak és holnapra nem lesznek.

Talán annak az eredménye, hogy pofozom magam bele a jelenbe, keresem az egyensúlyt a milegyen, milesz öröme és a most azonnalisága között, éveket éltem a majdban mert csak túlélni akartam a jelent és cikázom az azonnal és a lesz között, fenébe, kikezdi a mejjemet lassan a menetszél. Cifra egy időutazás ez, könnyű a távoliba kapaszkodni, kihúzni magam, hogy én azt akarom, megélni, mintha már úgy lenne, becsukni a nem létező ablakomat, ha fúj a szél és tálalni a nemrámnéző érzéseknek szaftos húst.

Nem nőnek belém konkrét dolgok, valami racioimpresszionalizmust művelek romantikus csokrokkal teletűzdelve, vágtatva a gyűjteményem bástyái között néha manókkal az oldalamon, néha pedig gyilkos logikával kocka alakú elemeire szedve mindent. Van ezekben egyensúly, ez is egy hullámvasút, amelyik mindig is azokat a statikájában és dinamikájában is tökéletesre tervezett, biztonsági tényezővel méretezett, és minden rúdjában tökéletesen osztja magán a pillanatnyi erőket szerteszét, minden utas máshogyan éli meg a mélységeit, a hirtelen zuhanást és a töppögő emelkedést, de alatta a szerkezet azt álmodja, amit szétosztanak benne a kötések, a rudak és az oszlopok. Amikor azt gondolom, hogy nem logikusan működik a világ, nincsenek szabályok, elengedem a megérzéseimet, akár a hormonok játékát figyelembe veszem, rálátok az érzelmekre és utána rádöbbenek, hogy ezek is törvényszerűen zsizsegnek, benne van a logika, a rendszer ugyanúgy, mint mindenben és a földre már akárhonnan is ugyanazok az erők jutnak amiket tervezett az, aki szerkezetet érez, álmodik és nyitott szemmel talajra tesz.

Nem mennek dolgok széllel szemben. Hiába gyártunk és én is gyártottam már hozzá ideológiát, kerestem felsőbbrendű felemelkedett misztikumokat emberekhez rendelve, nem.

Egyszerűbb a világ, lerajzolható egy A4-es papírra, hiheted te, hogy végtelen, de csak menekülés az egyszerűségtől ez, teszünk a kabátra negyvenkét gombot magáért a gyönyörért, tizenhat cipzárt a szabadság kibújása miatt, lesz rakta hatvankettő idealizált ábra is festve, öncélú megrajzolt illúziók vannak ott tépőzáron, de a kabát az kabát.

Szűkül be az arcom és birkózom a szélsőségeimmel.

Hogyan kell a kabát diszítésein élni hangyaként és hogyan kell lemászni róla sérülés nélkül csak akkor amikor a totális képet akarom eltenni a kis szekrényembe. Majd tudni hangyává válni megint és bebújni egy kis csontgomb faragásai alá melegen és mosolyogva aludni ott.