Figyelem magam.
Nézem, mint egy kígyó a kismadarat, minden rezzenést ír a tű és az agyamba küldi a kusza jeleket. Pótolnivalóm van, száz év, de lehet, hogy ezer is, nem tudom.
Most van bennem egy mondattüske, ami a legkényesebben elkent pontomba szúrt és van itt egy kis idegrángás egy papír láttán.
Figyelem magam.
Figyelem, hogyan jutottam el oda, hogy megfogalmaztam magamnak a kis foncsorszegény tükrömbe nézve azt, hogy zazie, te elkerülsz helyzeteket, mert ugyanazt az égő tüskét kapod ugyanarra, megszégyenítettnek, félretettnek érzed tőle magad és ég az arcod ebben az ultragömbben. Aztán egy idő múlva szétválasztottad ugyanezt a tüskét túlélő dacra, szemtelen szembeköpésre és azt hitted, ez a megbékélés és a bevállalás hatalmas pszichikai sárkánya, pedig csak kidugtad a fejed a lyukon keresztül, nyakad egy vasrácsba szorulva és körülnéztél. Egy rekeszben ott maradt a megalázott rozsdás szíved, kis dobozban őrzöd és nem mered kinyitni, nem mersz meztelenre vetkőzni odabaszós nesztekegyétek nélkül és nem nyitod ki azt a rácsot, ami mögött ül a gombócnyi csomag félelem. Őrzöd.
Figyelem magam.
Figyelem, hogy a belévájt mondattól most fájdalom nőtt az összes zsigerembe, most aztán nem is könnyen múló, vaslappal agyoncsapott és helyére hajtott tetűhalmaz, nem a szeplős képem szemtelen fröcskölése takarja el, hanem órák óta éles kés lakik bennem tőle, a tapasztalás, az önkibaszás, a szembehazugság késének élére a szívem akasztották ki, ott lóg és forog és beszél hozzám.
Figyelem.
Évek óta nem figyeltem. Aztán megfogalmaztam a mondatot. Utána azt, hogy mennyire hülye az ember, köztük főkolomposnak én. Védekezőmechanizmusokat gyárt saját maga ellen, szembeköpi a világot kicsinysége, gyávasága és lustasága miat, álcázva akaratgyengeségét és tehetetlen dögségét, hangyaszorgalommal fed be földdel levéllel égő mondatokat ahelyett, hogy megmozdulna a keze és tenne. Valamit. Ellene.
Figyelem magam.
Figyelem, azt, ahogy ég a mondat bennem és figyelem azt, hogy nem nyomom el most, nem működnek a földetrá reflexeim, nem akarom senkinek megmagyarázni, hogy kurvaannyát ezígyjó, nem fordulok el magamtól, nem látok csökkenő homályú gilisztákat és nem vagyok szomorú.
Figyelem magam.
Néha fáj az idő, az álcázásra pazarolt energia, a hazug mondatok megfogalmazásának elcsépelt agysejtjei, az érzések tudattalansága, a széllel szembefutó meztelenség lelke is, homlokomba égetett számok villódznak előttem, de nem az a rágás tárgya, hogy milyen hülye voltál zazie, hanem az a kis nemiskígyós, talánpókos figyelés: most mit teszel.
Mert most tudsz egyszerű, nyitottszemű konkrét mondatokat fogalmazni.
Szeretlek, te égő mondat, szeretlekzazie.
