Most mondhatnám, hogy kusza minden körülöttem, de nem igaz. Keresem azt, amitől sima, de nem találom. Szeretem a függönyárnyékot magamon és a reggelt amiben a minden van még benne addig, amíg ki nem oldódik a valami és a semmi. Hegyvölgyekből lankás dombokat csináltam tegnap és most annyi a kusza, hogy keveredve és összevisszaságban jutnak eszembe az ékezetek, és talán megvívtak már egymással a magas és mély hangrendű szavak is.

Kellett egy ilyen nap nekem, egy puha semmi a sok leszögelt pattogás között, öreganyám a felfoghatatlanul gyors valamitcsinálót zabramasinnának hívta és már úgy éreztem, málnamag vagyok egy csillogó zabramasinában, lassítsd zazie.

Mindenkinek van egy üteme az élethez, az, amiben benne lakik, nem hajtja szét és nem erőszakolja meg de nem is eszi meg koppanásait a lustaság. Szeretek a saját ritmusomban táncolni. Olyan az, mint egy figura aminek az elején lassan barátkozol vele, koncentrálnod kell a darabjaidra, hol a kezed, hova megy a lábad, aztán egy idő múlva csak elkezd a zene lüktetni benned és a megtanult mozdulatokat az élvezet húzkodja, a saját tested énekekli a ritmust és összhangban mozog a világ előtted, mögötted, körülötted.

Nakérem, sok minden van itt a kis polcon mára, most jön az önfenntartós alap, vagy háromszínű a hajam, mint egy kendermagos tyúké, itt ülök puhán pihegve betegkislánypózban és nézem a porszívó kígyóját, mikor ágaskodik fel és tuszkolja be magát a kezembe, nanem sorolom fel egyéb házitündérnyi zörgéseimet, de itt kapaszkodnak apró körmeikkel a hátamba mint kis manók és közben vigyázok arra, hogy vagyok. Köszönöm kérdésedet, jól vagyok.

Aztán lehetne egy külön lelkizős írás is az a pár vektor amire tegnap ráakasztottam magam, egy ilyen bolyongós hónapnak vannak konklúziói még akkor is, ha nincs éppen vége csak eleje és sok közben és még itt vannak a lesznek is.

Le kellene írnom minden zombiérzéssé lett családtagomat négy konkrét mondatban, aztán érik bennem az olyan hangulat, mint Peter Lake erőből repülő Althansorja ott, a kopácsoló, sziszegő város felett: „Volt egyszer egy fehér ló és volt egy csöndes téli reggel…” , szeretném megfogalmazni az elvárás és birtoklási vágy nélküli szerelmet, amiben igenis van elvárás és lakik benne birtoklási vágy is, csak nem ott ahol mások keresik és szeretnék kis fészkekben másoknak helyet csinálni magam mellett.

Igenis tudnak hatalmas fehér lovak repülni, igenis mindent hajót el tud nyelni a ködfal, semmi sem hiábavaló, szállhatnak csónakok az égen és kedves integetéssel adnak utat egymásnak, kis orrdöfködéssel köszönti egyik a másikat, majd orrát leszegve visszatolat és villámgyorsan nekilódul, ilyen ez.

Mindenki a saját útján.

Ne felejts el köszönni, jó?

A nevem nem érdekes.