Tegnap éjjel amikor ültem az autóban csak és beeresztettem a zenét az összes zsigerembe még arról akartam írni, hogy megint tudtam repülni. Hívhatjuk futó boldogságnak is, de jobb ha nincs neve. Hívhatjuk önmagambabújásnak is de az már cselekedet vagy történés is lehet. Közel van a felületen csúszás, a feloszló elpattogás és a tóba robbant kő okozta fröccsenésekhez is, a szétszakadó vízcsepphez ami utána az egésszel újra egyesül.

Ferenczi Gyuri harmonikája mászott belém a lökött chuckberrypetőfi combójával és azonnal fordult az agyam racionálisra, azonnal meg kell csináltatnom az itthoni zenevilágomat tisztességes hangzásúra, itt áll minden szétlihegve, már találtam egy hangszórójavító címet és szükségem van még egy férfiemberre aki kusza drótokat össze-vissza bogoz ki-és bedug nekem. Mivelhogy rádiót is akarok ide tenni, jelen állapotában szétesett minden. Zenevásárlásra, keresgetésre csókoló kóstolgatásra apró hangok figyelésére vágyom.

Táncoltak a fiúk (azok, akiket első nagyképű szájbiggyesztésemben csak csoszogóknak hívtam) tegnap egy lépéssort, a kubai ritmus ellenére teljesen magyar legényes hatása volt nekem de volt az elején egy olyan finom csúsztatott lépés, egy olyan tökéletes ritmusmegfogás, egy csendes pillanat az egyenes tartású büszke férfiasság közben, hogy elemeimre bomolva gyönyörödtem. Ide való ez is, mert szeretem magam akkor amikor a csend ütemét is érzem.

Nahh

Kezd ez a nyár úgy besűrűsödni, hogy még a végén élvezem. :D