Most, hogy nokedli testemben millió kis izom fáj, van csípőm és furcsa madzagok nőttek a fenekembe, aztán érzem, hogy a fene agymunka leszíjazta a kezem és a vállam is és beszélgetnek velem, feleselnek és zsizsegnek kuszán, a lábam öt centivel rövidebben akar mozogni, vagyis mozogni egyáltalán nem akar és nem remegek.

Jelentem, felszabadítottam.                                                                                     Erőből és élvezetből, mint mindent amit csak csinálok akkor, amikor majdnem jól érzem magam. Türelem. Tanuljak türelmet... Valahogy azt gondolom, annak van folyamatok kialakulásához, növéséhez, locsolgatásához és dédelgetéshez türelme akinek sok folyamat kígyózik a kezében, mint egy kert növényei nőnek, millióan vannak és hol az egyik hoz hajtást hol a másik, itt nő hirtelen egy virág vagy egy új ág, aztán le kell szedni a zsákutcába száradt leveleket is, fiatalítani kell beszáradt végeket, eligazítani kunkori indát és levegőt, vizet adni minden kis élő rózsaszín folyamatocskának, a zöldeknek is és persze ott vannak laposan kapaszkodva falba földre a feketék.

Hát ilyen ez, amikor nem mondom el, hogy nem fekete és fehér osztódásból áll a világ és azt sem, hogy mi a fene lehet az a világ, azt sem okoskodom ki, hogy az egésznek látszó izékben mindig van pár gesztenyekukac vagy éppen hat döglött sejt, azt sem éppen, hogy a megálmodás utáni munka nevű tevékenységből áll össze a legcsodálatosabb mozaik, de még azzal sem jövök elő, hogy nem kicsomagolni nehéz az ember nevű egyed ösztönös vagy éppen bábbá szőrösödött kisszerűen nagyszerű mozgatórugóit, hanem a látás közben megtartani az illúzió ködös fényét, a misztikum hitbe fáradt gyönyörét érdemes.

hehh