Azt mondta, sírjam ki magam minden nyavajáért, agyaltam már olyanon, hogy világéletem összes sérelmét kiírom magamból onnantól kezdve, hogy az anyám nem tudja megmondani hány órakor születtem és annyira fiút vártak, hogy el sem tudták képzelni, hogy lányuk is lehet. A vége valahol a pillanatban van de a fene tudja honnan került belém ennyi életszeretet, néha előbújik, fapofával táncoltam egész este is addig amíg charlestont nem kellett ropni, amit nem akárki tud és mindjárt látszott rajtam a függönyrojtos szoknya, a kis topogós cipő, hiába deszkán táncoltam, parkett lett az és álltak az ujjaim kifelé úgy ahogy kell és élveztem, úgy istenigazából kiléptem és imádtam az ámuló szemeket.

Ki kellene írnom a Durrell könyvek sorsát is, hogy mennyire figyelni kell másokra, mert csak úgy meghalnak, miközben kinyomod a telefont. Majd.

Mit is kellene még, lenne, de képtelen vagyok belekezdeni, nyúlik mint a rétes, bár nekem csak a széle jut eszembe amivel öreganyám körözött a nagyasztal körül.

Szóval innentől a laposnapló, ugye, kezdhetem, hogy Kedves Naplóm, beszélgethetek veled este és kurvajól elvagyok. Furcsa egy nap volt ez, kicsit kibújtam a vaslap alól, vagyis előjöttek a kis egyedülmegélős cuccaim alóla megint, megsimogattam a virágaimat, környezetet teremtettem, összeraktam a Sziget programomat, nem semmire sikeredett, őrült kiszabadulásnak látszik így előre, ültem a homokban egy könyvvel és figyeltem azt a hatást ami belémmászott megint, vízimanókkal, hullámnyelvekkel és mogorván kántáló hegyóriásokkal, elakadtam egy filmbéli mondaton, valahogy így hangzik: ha valakinek belemászik a fenekébe az ördög, ott baj van.

Azt is mondta, hogy hülye vagyok, mert miért nem csörgök rá, ha arra járok és ugrom fel vagymi, de olyan nehéz ezt megmagyarázni, hogy nincs benne az agyamban, hogy úgy ugrok bár lehet, hogy egyszer lesz. Így aztán feltekeredtem a biciklimre és élveztem a szelet, hülye egy izé, de a magabiztosságomat is élveztem, a kis koordinációimat, mentem árkon bokron, tömegen ágon füvön akármin keresztül, néha eljutottam odáig, hogy majdnem tudtam megint milyen a mediterrán hajnal sirályszaga, pedig úgy eltűntek belőlem ezek a kis kanyarérzések egy ideje, hogy azt gondoltam, elő nem bújnak soha.

Nahh most is csak megmutatták magukat, aztán amikor berendeltem egy benzinkúton a cigimet egy pasi szemébe nézve akivel vagy két évig családilag kapcsolatoltunk, süvítő kék szeme van és gyűrött arca, ott nyomja egy nyamvadt kúton a kanyarban, nem szóltam, csak otthagytam a kerek pénztet és köszönés nélkül kijöttem. Csak az jut eszembe, hogy a felesége talpas pohárból itta a sört a kocsiban is, hozta magával és embertelen nagyokat röhögtünk.

Tulajdonképpen nekem is van gyűrött arcom, kis elosztható megéléseim is vannak, azt hiszem befelé fordulok megint magamba, valahogy az járt az eszembe, hogy ezer dolog történt ma ami közösen megélhető, de egyedül nyomtam, aztán a teszkós jött elő, hogy ő alkalmas volt bármi ilyen kettességre és mégsem kellett, akkor valami más van.

Lehetett vele nyaralni, főzöcskézni, csak úgy lenni, jókat beszélgetni, észt osztani egymásnak, biciklizni, tengerben szerelmeskedni, zuhany alatt dugni, biliárdozni, táncolni, enni inni, aludni, operába menni, mittudomén, jött és mentem.

Mégse kellett.

Akkor most mi a frász van? 

Mi is kell nekem?