Hát itt megint a kávé, köszönöm szépen bennem a córdobai nagymecset és a dac, a feszült tartás, a felismerés elgondolkodása, hogy józsefattilamentes emberrel nem tudnék együtt élni, a korlátok szabadsága zsizseg itt bennem amikor bevillan, hogy nő itt minden és a hátra egy centit sem megyek, fejet félrehajtva nézem ahogy megégeti magát átlátszó szárnyaival minden rovar, amelyik a lámpám alá kerül és lepereg rólam pörögve mint a szerteszél okozta szivárvány.

Megint számvetésben vagyok, amit lehet tisztánlátásnak is tekinteni vagy paranoiás rendezkedésemnek, mindegy, előszedtem az egykori kommandantés írásomat, mert van ami a kubai érzelemvilágból most csókolt homlokon.

Namindegy, nem az a lényeg csak azok a tények, hogy egy utazás a külső hatásokból ölt tarka foltos érzéseket és most nem érzem, hogy a magam világa egymagamon kívül pachworkot tudna mintázni, ezért azt hiszem, hogy kellenek a külső érzelmi ingerek.

najahh