Tulajdonképpen énmajom, a középszerű, nem szeretem a középszerűséget, beparázok, ha tömegbe vagy tömegszerűbe keveredek, teljesen mindegy, hogy lebiggyedő szájjal figyelem mások önmagába zárt lapostévé értékrendú társadalmát, ugyanúgy megvan a magam társadalmába zárt szelleme, ami az én középszerű kis világom.

Tudod, a fele a gondolatnak onnan eredt, hogy már most szilveszteri számadást tartok és rádöbbentem, nincs olyan velem együtt rezgő társaságom, akikkel megtelne egy hütte belülről rezegve, ezért külső löködő hatások kellenek ugyanahhoz az élményhez, amit nekem egy szilveszteréj intimitása jelent.

Szóval utazom.

Valahogy őrülten lökött csavargók vagyunk mi, ez már az év eleji kubai menetünkön erősen látszott, ahol tudományos felkészülésünk alapja az elfogadáson zajlott, a bennszülött jótanácsát felírtuk azonnal zöld zászlóra, hogy kérem ez más világ, ha valamin megdöbbentek, csak üljetek le, igyatok egy mojitót és mire lecsúszik, addigra minden megtörténhet.
Kaptam tágranyílt szemeket is ahhoz, hogy egy éjszakánk volt Havannában lefoglalva és így indultunk neki a szigetnek: Kedvesem, én Sopronig nem megyek, ha nem tudom milyen a szállásom...

Aztán lebattyogtunk Andalúziába most ugyanezzel a méla hozzáállással, az Anita utolsó nap sem tudta mikor indulunk és mikor érünk haza, nála voltak a foglalások ugyan, de a sevillai szállásunké is, amit el nem hozott, valakinél csak nála lesz és az utca nevét hatodszorra jegyeztük meg, úgy különben. Zsuzsika kedves úgy lecsapódott azt sem tudta hova, a spanyol tudománya sokat segített a mi konyhaangolunkon, viszont az ő ötlete Andalúzia sztorira jött a sevillai katedrálissal és egy folyóparti bár címével össz., kábé ennyivel és egy gurulós kisbőrönddel fújta oda az esti szél.
Nekem a kultúrfelelősi poszt és a hivatásos térképolvasó szerep jutott, mint mindig, ezen kívül egy malagai salsabár címe volt gyűjtésem eredménye és mentünk négyen, abszulút befogadó stádiumban plusz Fanni, aki csak úgy miértne és jött.

Szóval könyvekkel felszerelkezve és azokból mindenféle felolvasásokat tartva csavarogtunk óvárosokban ahol mindig három utcára voltunk a szállásunkról, csak sosem lehetett tudni, melyik az a három utca. Népszokásként maradt a kubai vonalból, hogy kérem, minden hasítóan érzékeny esemény előtt tudni kell róla mindent és hát a legjobb hely felkészülésre az utcai terasz, lehet az sör, vagy koktél, bor, ezerszínű hely ez az Andalúzia.

A pozitív döbbenetek szépen rakódtak egymásra bennem, ugye a magam kis társadalmába kopogtattak be, de a legnagyobb ütést Córdoba mérte rám, valami olyanra sikeredett mint a Láthatatlan kiállítás, ahol kimentem az irányított észlelés menetéből és azzal a szélessávú élménnyel jöttem meg, hogy nagyképűségünkben épített dimenzióinkon kívül mennyi milliónyi észleléssík létezik vagy létrehozandó ezen a fene világon, vagyis a sínen járás közben nem kell szemellenző, de hívhatom a nyomtató ló doktori disszertációjának is az esetet Periférikus látás objektumgyűrűben címmel.

Szóval Córdobáról kábé annyit tudtam, hogy a mecsetet meg kell nézni.

Aztán elindulva a köveken elgondolkodtam akár párhuzamokon is. A X. századi Córdobán, ahol az utcák kövezettek és világítottak voltak, a városban mindig nagy volt a forgalom, az emberek jöttek-mentek a piacokra, a mecsetekbe, a közfürdőkbe és kávéházakba. A köztereken cseréltek gazdát a különféle áruk, a rabszolgák és a gondolatok, a 22 kerületre tagolt város lakóinak semmilyen dolog miatt nem kellett saját kerületükből kilépniük, hiszen mindent megtaláltak egy helyen: a mecsetet, az iskolát, a piacot, a boltokat, az orvost, a patikát, a szépségszalonokat és fürdőket, a könyvtárat és a hivatalokat.

Engem mindig is megdöbbentenek számok, hajdani túlzással az akkori városban 1600 mecset, 900 közfürdő, 60.300 előkelő ház, 21.3077 egyszerű háztartás és 80.455 bolt található, nem szólva a más forrásból általam kiásott 140 főiskoláról. Hmmm. (ezeket a mondatokat összeszerkesztettem lopásból)

A racionális döbbenet után ugye a misztikum következzen, szóval Mezqiuta, nagyképű ömlengésemet arról szélen lazán kihagyom, hogy cinikus mivoltomat elég nehéz látvánnyal megrendíteni, de ide beléptem és vagy negyedórát nem jutottam szóhoz.

Mesélhetném azt, hogy döbbenetes a mérete, a perspektívák és az arányok, távolabbitól fókuszálva a közelebbi felé megrendítőek ahogy kibogozza az ember gyárilag beépített építésszeme az oszlopok eredetét és szépen belemerül a legkisebbe, és elképzeli azokat az emberkezeket aki ezt így meseszerűen tökéletes kézimunkával nekem idetették.

Nahh varázsról ennyit, még ha ma is ott sétálnék, lenne mit néznem, de a nekiinduláshoz visszatérnék gyorsan, a többi úgyis csak fotórizsa, miért éppen ma jutott eszembe megírni ezeket az élményeket, úgyhogy jön a következő kijelentő mondat: A mecsetbe beleépítettek egy katedrálist. Pont.

Most jön az ismert történet, miszerint a város vezetése nem engedett az ötletnek mivel gyenge csulkótöréssel fenyegették azt aki a córdobai mór épületekhez rombolásilag hozzányúl, (már ezen megint meglepődtem, ritka egy hely magyar agynak az, ahol nem rombolnak ideo-logikusan azonnal) de egyházilag V. Károly császárkához fordultak az engedélyért, aki ugye nem ismerve a terepet, áldását adta a 32 oszlopnyi kinyírásra mecsetileg és beletolták azt a katedrálist, ami ma ott van.

Benne.

Aztán a szem találkozott a gondolattal és itt az emlegetett császári mondat: "Látom, most már van valamitek, ami bárhol megtalálható, azelőtt viszont olyasvalamitek volt, amiből csak egy létezett a világon."

Újabb izé: "Aki másnak kárt okoz.." jahh nem ez, ennek PTK.-szaga van, hanem valami ilyen jutott eszembe: Késő bánat, eb gondolat.

És itt kérem elgondolkodni azon, amit a bádogba zárt egyszemélyes társadalmakról írtam, jöhet a szélessávúság és a végtelen dimenziók kérdése mellém, befogadásilag.