Tulajdonképpen onnan kezdhetném, hogy kurva fáradt vagyok és simán tudnák hatoldalas kétértelmű gyönyörűséget írni ugye frázisokban és nagyonszép, nyelvenlógó mondatokkal, de nem fogok. Azértse.

Mert most éppen azon gondolkodom, hogy csak meg kell tanulnom egész mondatokban beszélni, szét is szedte már ez a dolog az agyam, de menni fog.

Szóval baromi fáradt vagyok, bevállaltam még ezt a kényszerbevásárlást is, rendes kislány módon nem tologattam át holnapra.

Közben hülye mondatok forognak a fejemben, kusza egy mix ez, egy embertől, aki úgy gondolja, hogy ha egyeztetjük, mit az amit meg akarunk élni és ami fontos, aztán nem tudom hogy érti, ha 80%-nál jobb a teszt akkor rakjunk bele hat deka alkalmazkodást, tizenkettő elnézést és négy összecsattanást?

Már a Himalájamászásnál megbukott.

És képes voltam elmondai a kölyöknek, hogy azonnal hozza haza a hegymászóhátizsákomat és a repibőröndömet is és nem azért mert holnap megyek valahova, hanem mert az enyémek, érzelmileg erősen kötődök hozzájuk és punktum.

Meg az a régi hang, hogy nem vagyok hajlandó elviselni a hangulatváltozásaidat és egy új a harisnyámon rajta, meg olyanok is itt vannak, talán öt kerek mondat, amiket nagy tiltó táblára festettem fel és ha elkezdek szeretni, szépen bemutatok magamnak, állj, mosoly, csatt, kész a kép, a visongós.

Hát ez megint jó nagy rendszertelenséggel felépítetlen írás, de ez vagyok ma.

Embertelen gyilkos logikával felépített beszélgetéseim voltak délelőtt.

Egyszerűek.

Hullaszagú gyilkos istennő, fanyar iróniával a hóna alatt.

Köszönöm kérdésed, jól vagyok.

Majdnem.

Azt hiszem, akkor vagyok jól, ha provokál engem az élet, ha foglalkoztatja a testemet és az agyamat, ha megfelelő mennyiségű érzelmet tudok megélni, csak úgy magamnak vagy mások örömére, hjahh még akár bánatára is.

Néha tudom majdnemdirekt kezelni ezt a mátrixot és azt hiszem most valami ilyen van.

Mert tudom ám a kulcsait csak nem mindig van kedvem bedugni a zárba. Aki pedig azt hiszi, hogy a neki jóleső mozzanatok maguktól vagy egy varázspálcától születettem nőnek ki a tavasziragacs földből, az nagyon nagyot téved. Nőhetnek is. Ha éppen arra megyek.

Tud ez a kissrác valamit...

Aztán muszáj volt virágokat vennem hazafelé, kis ezervirágú árvácskákat, liláskéket és sárgáslilát és sárgát és lilát és lilássárgát meg talán sötétlilát és sötétsárgát is.

Ott néznek az ablakomban rám, a két telet túlélt egyeddel együtt magyarázzák nekem, hogy vannak olyan dolgok amiket ugyannem kell megbeszélni, mert csak szétrágnád, derékszögeket tennél oda, ahol nincsenek és nem hiszek benne továbbra sem, hogy ütköztetni kell szemtől szembe ugyannem örökérvényű véleményeket, de abban igen, hogy a kérdések és válaszok finomsága meghatározza azt a párhuzamos haladást ami nem is párhuzamos, mert a két ugyannem szaggatott vonal távolsága ugyannem állandó.

Jahh és borravalót a szegény ember ad, hogy szeressék, elfogadják és kapjon valami alamizsnapöttyöt a tartásból, mert mindig eszében van az, hogy más mértékkel mérik, és ez a mondat ugyannem a borravalóról szól, hanem a szeretetről.

Akár hívhatjuk Móninak is, de az biztos, hogy kivirult. Fokozhatom, talán még az a mondat is idefér, hogy most érett be. Vörös rúzs van a száján, tánclépésben közlekedik és benne a szemében az a tűz, amit az életszag okoz.

Tulajdonképpen azt csinálja, mint amit én akkor, ezerrel pasizik, gyújti a figyelmet, a szeretetet, a vágyódó arcokat, könnyed, lebeg és töltődik.

-Na ez az akivel kefélni fogok, nagyon férfi, aztán itt ez a másik aki szerelmes, nézd idejött, hogy nem bírja ki a látásom nélkül vasárnapig és a hangját hozta, helyettesítsen, ha éppen vágyom rá vagy hiányzik. Aztán itt van ez a kis publikus rendesember, aki rendesen fontolva halad.

Közben az exe éppen látleletet vetet az edzésen szerzett foltjairól, amik történetesen kékek és van bőr a képén előlépni, hogy megverte az asszony.

Hát.

Szóval az a majd tíz évvel ezelőtti időszakom nekem is eszembe jutott ettől benne ezzel a kis furcsa kapcsolattal, ami nem tudom minek nevezhető, de kapcsolat maradt.

A kissrácot mindig is kissrácnak hívtam, egy jelzővel amit nem írok ide, de olyan emberke lesz volt és marad, aki nyomot hagyott bennem, vagy éppen nem radírozta ki a jellegtelenné maszatoló idő. Atomkissrác. Nyolc éve ismerjük egymást és le merem írni, hogy ismerjük, pedig sosem merültünk lélekmarcangolásba, ezer éjszakát dumáltunk át virtuálisan, néha eltűnt ő, belenézett a világba, néha meg én, mert belebújtam magamba.

Fogorvosnál voltam éppen amikor előkerült vagy öt év után egy sms-sel, ugye belapátoltam a korszakos vaslap alatti rendszereimbe, oda ahova egy időszak kapcsolatait, ha egy időszak lefutott akkor gyorsan lehegesztjük, de kibújt belőle és szembeköpött azzal, hogy sokszor jutottam eszembe, az anyakurvacombóm kurvarésze és talán az anya is, de eddig szemtől szembe sosem mertem találkozni vele. Vadabb és vadabb vagyok.

Talán nem akartam azzal szembesülni, hogy vadabb és vadabb vagyok.

Azzal sem, hogy nem vadabb és én nem vadabb vagyok.

Mert annak szaga volt mindig, hogy tisztában van az egyszemélyes öntörvényűségével, összerakta a maga világát, ki tudja mondani azt, ami nem ő és képes tanulni azoktól, akik őt erősítik.

Képes tanulni magáról és atomra összerakni azt, ami benne van és kidobni azt, ami nincs.

Hopp ez így nagyon kemény és céltudatos gazembernek látszik, de nem az, én tudom.

Szóval ez az este többet ért hat pszichobácsis egy óránál, ingyen, kapva és megélve.

Elég furcsa helyzet az, ha a leggenyóbb üzleti okosságodtól kezdve a legdugottabb testi fantáziádig képben levő ember, akiről azt hiszed, világ életében az összecsapott virtuáis pillanatokon nem lép át, egyszercsak ott áll előtted.

-Két nagyobb beruházás vár rád, vegyél egy pulzusmérőt és egy rendes futócipőt.

A kissrác nekem kissrác marad, imádom azt a nagyorrú agyát, szeretni fogom az egyenes mondatait, azt, hogy kimondja amit akar, az odafigyelését, azt hogy a hájam nem léptékes és ilyen izmos a lábam, ilyen ez.

Nekem, a jelen állapotombeli kis lélekpofozónak nem a tettek itt a lényegesek, hanem a felvállalás, bevállalás, valós cselekedet, szembenézés és a viselkedés rendszere. Ez volt a tét és élvezem.

"Vártam már rá, hogy így találkozzam veled."

Vannak pillanatok amiknek nincs vége.
Vannak minőségek amik behatárolhatatlanok.
Vannak légcseppek amik sűrűk lesznek mint a permet.
És vannak napbaugrások, amik után nem marad, csak a semmi.

Ennek a semminek hatalma van ez nem a szomorú semmi, hanem az a finomság, aminek nincs következménye, nincs benne jövő, nincs benne kérdés nincs benne továbbfejtő gondolat.

Tudod, hogy tudom, kevesen képesek erre. Ez most nem a nagyképűség mondata, hanem a tapasztalásé, és elmondanám szívesen milyen az, amikor kihasad benned a bizalom, a teljes feloldódás hol lakik és mennyire puha tud lenni az elengedés.

Kurvaannyát, azt akartam leírni, milyen az, ha egy helyzet egyszerűen a maga hatásában egy természetesen egyértelmű szeretkezést provokál.

Tudtam, hogy felébredek, akármi is van, fél ötkor felébredek. Netfüggő szöszmötölős olvasós hétvégét nyomtam, más néha riaszt a semmi, de most nincs lelkiismeretfurdalásom. Miért kellene mindig valamit csinálni, miért van belémnőve az állandó haladás?

Kezdek tompa lenni megint telefonokat nem felvenni és búrában ülni.

Tulajdonképpen az a fizetésnapi számlaegyenleg akasztott ki rendesen, az utolsó hét évben talán nem is kerestem soha ilyen keveset és egyszerűen nem vagyok képes ezen besimuló vigyorral keresztülmenni. Azt hiszem sokáig tartott az, hogy az életem egyéb elbaszott és csődben üldögélő szeletei közt ebbe mindig is kapaszkodhattam, tartást adott, hogy szakmailag jó vagyok, különleges és fene okos, kelendő és elismert.

Úgy a magam szintjén.

Most ezt egy kicsit összetörték körülöttem, vagyis az elismerés részének a vállveregetés oldalát nem, azzal aztán semmi gáz, de az ellentételezés hibádzik.

Aztán azon is agyaltam, hogy mennyire nem tudok kérni, elfogadni és megköszönni sem, az döbbentett meg engem, a kistankot, hogy szabályosan rosszul esett az utalás, hogy szükségem lehet rá, vehetjük elvonatkoztatva az esettől, de majdnem megsértődtem. Közben leesett, hogy amennyire nekem szükségem van rá, hogy szükség legyen rám, ugyanolyan értékteremtő szelet ez másokban is és én csak nyomom magam mindenkire a káposztasalátámmal meg a fene ötleteimmel, de nem veszek el semmit és nem kérek. Mindenható vagyok. Fenébe.

Konzervdobozva zárt előretervezett magány.

Aztán ma gyakorolhatom éppen az ellenkezőjét, elfogadnom kell más agyát és már a kishelységben elakadtam rajta, hogy képes-e erre az én személyiségem és mennyire.

Képes lesz. Muszáj csiszolnom magamon, muszáj nem a hegytetőn ülni láblógatva rögtön úgy, hogy nem is vagyok a hegytetőn. Kérni is tanulnom kell, elfogadni is, sírni is és hangosan mondogatom magamnak: köszönöm.

Aztán feladom vagy húszéves hozzáállásom az időhöz, veszek egy órát. Még ma.

Most jönnek a pofozós önintelemszakaszok, érzem, ezekbe akarok kapaszkodni...

Mert hatkor irány futni, kilencre dolgozás, nem olvasol szívem lágy nyavajgó izéket, nem érdekel mások zombi mivolta és ennyi. Hjahh, attól, hogy érted, ki hogyan mit csinál, ne ítélj és ne befolyásoljon az a rész, amit nem raktak az orrod elé. Nehéz lesz.

Meg nem hasraesni megint egy pasitól, aki tíz percen belül József Attilát tol az orrod elé, valamint nem pettingelni a világ legcsúfabb egyedével mert agya van, mert megbántod.

Aztán itt legyen a versszak, karácsonyra kályhám lesz.

Ez legyen mára a köszönés.

És holnapra is.

Nem tudok neki mit mondani.

Nem tudok neki többet mondani.

Nem tudom elmesélni a szél illatát, nem mesélem a megfogható misztikumot, nem mondom az érintés melegét.

Nem mondom a tűz fényét sem és nem mesélem el a citromot a számban.

Hát most megnézem, tudok-e konkrétan fogalmazni.

Mert nem tudom, mit kezdjek egy nekemvalótlan szerelemmel. Láttam már ilyent egyet-kettőt, de azok másoknál és légben maradtak, de nekem az agyam ellene megy minden egyes érzésemnek és ez így van helyén.

Azon gondolkodtam el, hogy utolsó időkben a két hosszabb kapcsolatomból kettő kezdődött meglepődéssel.

Az egyik fiúval közös misztikumot találtunk egy kályhatűznél, első egymásranéző randinkon háromnegyed órát csókolóztunk egy híd alatt csendben. Csak anyit szólt, kíváncsi voltam, hogy milyen a női szagod. Talán belenyúlt a kedvenc cselekedeteimbe véletlenül, begubóztunk egy kissé bohém kocsmába becherovkásvilágváltani és hazahoztam.

Nyert.

Aztán a másik ember, miután a hatodik szalámisszendvicsemet ette a tóparton, kéjesen nyammogva, hogy így mennyire más dögleni a napon, virgonc szemeivel kitalálta, hogy mi lenne, ha innen azonnal Kapolcsra húznánk le és nem aludtam el a kispálos csendesülősön az ölében. Csak összetörte az autómat nagyhirtelen és azonnal tudta lelki feloldottságomban kezelni a melleimet.

Nyert.

Azután kiderült, hogy egyik férfiembernek sincs akkora varázsa, mint ami a kezdőfényben látszott, nem életforma ez a szintű meglepődésáradat náluk, csak egy esetleges cselekedet és ettől én meguntam és belelaposodtam a kapcsolatokba.

Szóval innen nagyon nehéz úgynevezett röndösemberrel bármit is kezdeni, tulajdonképpen nem is tudok, nem is akarok, de valahogy azt akartam belőle kihozni, hogy én itt tátott szájú döbbenéssel nézem, hogy az én világomtól mi a fenét akarnak nálam hatszáz évvel idősebb távirányítókezű kanok, mi alapján merészelik azt gondolni, hogy éltes korom ellenére tudnak nekem örömet, tartalmat és ugye, meglepődést adni.

Persze én azt mondom, hogy nem kor hanem életmód és gondolkodás kérdése ez, de ez az egyik álláspont csak, nem bújhatok ki a megfelelően elhasznált bőrömből és ez így csak rizsa így elhatárolva egyéb tényezőktől.

Mert akkor meg én barom beleszeretek egy ifjúba, aki méltán mondhatja mély megdöbbenéssel, hogy mit is akar tőlem ez a nálam hatszáz évvel idősebb főzőkanálkezű nő, miből gondolja, hogy kiszívott életéből tud nekem jövőt, örömet, tartalmat és ugye meglepődést adni.

Valamilyen ferdeláncú hinta ez az egész, nagyon gyorsan át kell adnom az agyamnak az irányítást, hiszen jó benne ülni egy érzésben de utálom a kimondatlan szavakat és azt ha egy elindult áradatot hat manó üldöz és kezükben a vaslap.

Vannak évek amíg mint a tank elmentem a tükrök mellett.

Most ne csak azokra a foncsorozott izékre gondolj amik ugye lehetnek bármilyen felületű fényvisszaverő tárgyak, hanem ide veszek minden visszajelzést, adatot és képet, a sajátomat és amik szembejönnek. Ha szembejönnek.

Aztán vannak olyan pillanatok, időszakok, percek órák, amikor csupa tükör az élet, csupa beszívás, megszívás és elszívás, csupa visszacsatolás és értékelés, valahogy kirajzolódnak a homályból pontok amikből tények lesznek, képek és tulajdonságok, viselkedések megszokások és rajzolatok.

Tükröződő időszakom van.

Értékelő, felmérő, szembenéző, mérlegelős, észrevevős és elfogadós.

Nehéz.

Bevallom nehéz nem megsértődni, nehéz értékelni, nehéz elfogadni és nehéz a szép képekhez büszkének lenni.

Kibújni a saját magam alkotta képből, a saját magam defektes és helyénlevő értékítéletéből, a félrecsinált, a múltbólmaradt, a jelenlegi visszatükröződést nagyon nehéz élessé tenni, talán nem is megy tökéletesen, sőt, biztosan nem.

Ugyanolyan nehéz elfogadni a lemaradt és elcseszett dolgokat, mint számbavenni az értékeimet és eredményeimet.

És ezek csak a tükrök, amik egyszerűen képeket vetítenek rám, nekem, éezzel dolgozni kell, nem egyszerű a montázs, melyik kép az enyém, melyik nem érdekel, melyiket akarom és mi az ami nem én vagyok, kell és nem kell.

Mert csak tükrök.

Megfésülködöm, jó?

Azt hiszem, akármi lesz, sajnálom.
Töröttszárnyú cinege ő, kicsit már borzas fejtetővel, de pislogni még tud, és akár a szemedbe melegedve is énekel neked.
Meseszépen énekel.
Kidalolja a sikító kék égbe minden bánatát, cifrázza onnan a kéreg mellől, gyönyörűen dalol, benne van az összes fájdalma, a tehetetlenség, belenéz a szemedbe azzal az öreg szenvedéssel amiben benne a remény is, hogy talán még egyszer repülni tud és cikázni borókabokron, fenyő oldalán kacagni, izmos kukaccal megküzdeni és jóllakottan ülni remegő ágon, borzolni begyén a lassan jéghegyű pázsit tollakat.
Énekel.
Halálének ez, nem lesz belőle sosem páros cikázás, meleg fészek, nem lesz a dalból többszólamú csoda, nincs a harmóniában melegség, nincs benne a párosodás öröme, nincs a fészekalja biztonsága, hiányzik onnan a gondoskodás elnéző mosolya is és a nap sem csillan meg azokon a tollakon ami mögött dobol még az élet.
Csak énekel.
Egyre szebben, ha nem érted.
Mert a szenvedés hangjai nekünk szépek, de kezd beleérni a megkeseredettség, a dac, ettől rájössz, hogy önmaga vágta el a szárnyát, mert nem tudott saját cifrát rajzolni a többiek között, aztán ahogy leült szépen, onnan már csak a mások mintája látszik és a bokor alól visszacseng a saját fénye, de az valahogy nem tetszett, elnyírta a csontot, mert addig figyelték és hat gilisztát kapott egy nap, cserébe énekelt, különlegesen talált meg magas hangokat, merítette őket mélybe és élvezem.
Aztán talán belefáradt, talán én is mást hallok, hallom az erdőt is és a millió cinegét, észreveszem a surrogást köztük és lassan felemelkedem velük abba a harsogó kék égbe, finom meleg napba, talán a felhők fölé is de még látok.
Látom lent azt a kis töröttszárnyú cinegét, akit már nem sajnálok, kezdem utálni a kiszolgáltatottságát, kezdem feleslegessé tenni, nem hív már az ének, hisz nem forr be a csontja soha, nem hagyja, onnan figyelem, ahogy leszedi a kötéseket, szétcsipkedi a seb szélét és énekel, keseredetten, megöregedett a hangja, már szid is és csúfol, nem csak engem mindenkit s kétségbeesetten csattog a csőre.
Nekem.
Talán neked is.
Gonosz énekes.
Aki szidja a szépséget mert szép, aki szidja a gondoskodókat mert gondoskodóak, aki szidja azt akinek van, akinek kompromisszum az öröm, mert mosolyt csal az arcra és aki valójában repülne, szép és gondoskodó lenne, örülne is veled, de szétrágott a törött szárnya.
Minek.
Minek énekel, minek bizonygatja, hogy csak a dal számít és a beszéd értéktelen, minek szidja a lábam mozgását és a szárnysurrogást, minek értékel és facsar mondatokat, minek azok a harmóniák, ha elmélet a forrásuk, minek az ének, ha nem visz el, fenyőre rétre csillogásba?
Meg fog halni.
Örömtelen, éltelen és eredménytelen, jövőtlen és céltalan lesz a halála, kis megmérgezett cinege, a mérgét védve kiszállt a természet védelme alól, tudja ő ezt de kapaszkodik a dalba, összhangzattant tanult, mikor zöld hernyót látott, kottát olvas és mérgez, magát mérgezi és pirul az összesereglett hallgatókban, talán akkor újra benne a remény a dalban, de ez már csak visszhang, egy csöpp életvágy, egy hamis hang lett és meghal.
Szerettem.
Sajnáltam.
Gyönyörű cinege volt, kék sipkás és meleg szemű madár.
Szerettem talán azt a megkeseredett dalt is, de összetört a tisztasága, betelepedett az irigység, a gúny és a félelem és én akárhogy nézem,
tudok repülni.

Mindjárt itt lesz.

Tudom mit akar, megvenni az agyamat.

"Mindkettőnk hasznára"

Mennyit ad érte? Mire mérnek? Mire akarja használni?

Tudja-e, hogy pénzzel csak nem mozgat meg?

Hmmm. Mindjárt itt lesz.

Rossz válasz. Nyalhat. Na ez nem így volt de oda lyukadtam ki, hogy mindenki ott van pont, ahova való. Nincs az életben olyan, hogy jóképességő és lecsúszott, nincs arra érdemes és nincs több senkiben mint ahol van, ahogy él, ő pont annyi, amennyit megteremt magának, nincs olyan, hogy okosabb mint kellene és olyan sem, hogy jaj szegény, nem tud kibontakozni.

Hülyeség.

Mindenki pont ott van ahová való. 

Tulajdonképpen valami rendezvény lehetett amikor előttem teremtek vagy hatan, bőrben, sminkelve fekete szemekre, kontúrosan és csörgőn.

Ott volt Levente is, a besorolatlan.

Végignéztem rajtuk, egyformák lettek ebben a világban, csak a szemekből rajzolódtak ki bennem a megkülönböztetés nevei, a jelek.

-Mi van itt?-kérdezte az egyik bőrnadrág, de csak annyi jutott eszembe: Valami zene.

Néztek.

Csak azonosítottam a színeket, ez a Levente, aki eddig nem találta meg önmagát.

Mekkora hülyeség, önmagát?

Megvolt az, a helyetlen sarokban, a talajtalan fényben eddig is és ő nem tudja, hogy most is ott áll, csak bőrben szegecsben kontúrozott szemekkel, ami mesél, ha akarja, ha nem.

-Valami zene. Nagyon szépek vagytok, dögösek, tetszetek nekem, de ha a bíróságra mentek, azért vedd ki a fülbevalód. Az a biztos.

Ennyi.

Félálom.

Hallgatom ennek a harmóniátlan zenének a szétszedett harmóniáit és valamilyen sorrendben megszokásból nyomom a betűket.

Tulajdonképpen vergődésében tud írni az ember, akkor, amikor belülről feszíti saját magát és éppen figyel a gyomor hullámzására, hallja az agytekervények recsegését és csodálkozik, hogy izom van a lábában és egyszerre mozog.

Aztán a leghatásosabb egymásratalálás akkor születik meg, ha egy másik ember is feszül ugyanúgy magának és épp a kezét nézegeti, mitől vannak benne inak és mitől képes verni a zongora billentyűit vagy éppen csúszni a hegedűn, mint egy fojtásra ítélt nyakon, majd körülnéz ahogy nyomódnak ki a belei, néha visszateszi a máját a helyére, leül és olvas.

Nehéz a megfeszült torkomról írni, nem tudok ezektől a vágyott hangokról sem, mert nem vágytam őket csak akkor jönnek amikor vágyok, hirtelen erre felkapom a fejem és rádöbbenek, hogy kihűl a fürdővíz.

Köszönöm szépen, nem cifrázom. Nem csinálok alakzatokat magam köré, nem akarok színezni, jó a betűtípus és nem teszek vesszőket minden helyre és amit egybeírok a nekem egyben csúszik a nyelvemre.

Nem akarok beszélni arról, hogy ki mindenki mindent máshogy csinál, min tököl és momentán én min tökölök.

Tulajdonképpen három nőn mozog most az agyam, a nem értem vagyis értem de miért nem mozdul meg világom, közben ezerrel nekem is mozdulnom kellene de nem megy most úgy ahogy régen, egyik napról a másikra, slutty.

-Nem szeretem az Évát.

-Nem rossz az Éva, csak máshogy gondolkodik.

Hopp, már megint, kell nekem azonosulnom azzal akivel máshogyan gondolkodunk?

-Miért kell neked nyerned, ha kurvára tudod, hogy veszítesz vele?

 

Na erről írhatnék manapság egy tanulmányt, olyan kis genyózóst, arról, hogy a pillanatnyi győzelmek, tromfok és visszkézből pofonok, vagy akár a vélt vagy valós igazságok odamondogatása mekkora kárt okoz.

Igazam van?

Igazad.

És akkor mire mész most haza?

Küldöm ezt a sok hőzöngőnek, a rengeteg nyavernyákolónak is, meg a sírós-rívós szűzkurváknak, a pamlagon heverő aggódóknak, a beszariaknak és a dicsőséghajszolóknak is. Na meg magamnak.

Egyszer gondolja végig mind, mi történik akkor ha igaza lesz...

Aztán azt, ha ezt nem mondja neki képen senki, csak úgy ő nyer.

És itt is a kérdés, mit akar elérni, fogalmazta-e meg valaha?

És itt az és, a mondat elején is. És.

https://www.youtube.com/watch?v=po09lcDxXIA

Két hete ezt a dalt hallgatom. Ide akartam tenni a fordítását is, lehet, hogy elindul a spanyol tudásom ezen az alapon és kilépek az ő koraszónját az én szemeim rezegtetik éppen és a láccikrajtamhogy okos vagyok alapadatokból és eljutok a perezencija meg szakererte egyéb formációkig, de csak gyermeteg magyar szöveget találtam.

Nem volt benne az az égő szem és az a mély halál, amit ott láttam a dalolókban.

Nem volt benne az a pillanat amikor előrenéztem és előttem hullámos út, mellettem a buja világ, a banánfák, a hatalmas levelek és a nap, körülöttem egy szakadt Moszkics, amit hatszor kormányozott túl az a sógorkomaizé, akit kerítettek haladásom tárgyául és az a néma csend ami pár percig ott ült, imádkozás közben, csak érjünk egyben Santa Clarába.

Egy olasz fiúval aki ennek a kommandante emberkének a nyomában csavarog, olyan volt szegény, mint a hátramenés, antiférfi formába öntve, a sofőr egy szőrösen nyavajás öregúr, mereven rángatta negyven centis kilengésben azt a kereket, amitől egyenesen kellett volna menni ezzel az erősen érezhető halálvágyú járművel, ami éppen egyenesen is ment és szelte le és fel a szalagot, amit útnak hívtak.

transzparenszia

Aztán kikeveredett a fiú a mély imádkozásból és elfelejtette, hogy nem írt végrendeletet, előkerült a kommandante és felpörgött a világ, a sógorkomasofőrünkkel hatalmas ordítozásba kezdtek forradalmilag, csillogtak a szemek, lekerült az összes kéz a kormányról lábbal is magyaráztak rögtön és mi csak mentünk és féltünk, míg elöl végtagháború dúlt az igazságról, fontosságokról, harcról, tűzről és feszített indulatokról.

Tüzet tud ez a kommandante, azt a tüzet, amitől elfelejted a gyilkolás paragrafusát és a szövegkörnyezetet, olyant amitől nem leszel hirtelen huszonegyedik századi jogállambeli lakos, mert nem erről szólsz csak gúnyba kötöttek, ember leszel, férfi aki utána megy, aki világot akar szerteszét váltani, sült húst és rumot osztasz vele egyesülésben, egyenesen ülsz a lovon vagy éppen vérignő, aki simogatja és vágysz rá, hogy a falra szögelve hágjon meg és gyereket csináljon neked, amíg te csak rázod a csípődet és most örökre macskakígyóvá válsz éppen.

Mert ezek a vágyaink, genetikusan programozva és mindig is imádni fogom, ha bármi előszedi, ne felejtsem el soha és soha ne haljon ki az a két szem aki elémkerül és megérzi.

Na a dalról csak annyit, hogy kevés ilyen harmóniába belerakott mélységet hallottam.

Még.

Benne vannak az én mélységeim, csak nem hallod.

Ne szedd szét huszonegyedik századi jogállambeli kottává, légyszíves.

Csak úgy akarj erős, hős és vadász lenni én pedig maradok tisztelettel nagyonnő.

Azt hiszem sok időnek kell még eltelnie, hogy konkrétumokról írjak meg ne kenjem ezerfelé a mondanivalómat, de majd szépen gyakorolok. Ha csak nem azt mondogatom magamban, hogy nem vagyok hülye nem vagyok hülye ezzel az aranyárú pszichobácsival a holnapi napot beszéltem meg, ezen kívül nem kap el az a rossznyavajatörés, hogy megint magamra engedek mindent egyszerre.

Ma kérem betartottam, nem tudok egyszerre lenni öt helyen, első a magánélet és lepattantottam mindenkit magamról aki nyomta rám a miértnincsmindenegyszerre és magamról is a miértnincsmindenegyszerre szívdobogós feszültséget.

Még bírom.

Hozzál nekem egy rekettyést.

Tulajdonképpen azon agyaltam csak, hogy mennyire kevés embert szeretek. Nem azokról van szó, akik úgy körülöttem vannak, nem azokról akikre figyelek meg gondoskodom, meg értékelem őket vagy családom bősz tagjai akár, hanem azokról, akiknek a lététől érzéseim lesznek, szeretetérzésem. Kurva kevesen vannak.

Meg kurva sokára jöttem rá, milyen az ilyen.

Szóval a tények, talán ha le tudom írni hatásokról a gondolataimat, vagy a napomat úgy ahogy történik, azt, ahogy rohangáltam tegnap a takarítónő által előírt cuccokért, azt ahogy egy kapcsolatot ma vele a helyére tettem, vagy azért ezt a napot mert képes voltam senkire mosolyogni és csacsogni bájosan mint egy nőnek öltözött nő, de még mindig nem kerül könyv a kezembe, viszont leszoktam a betűért való olvasásról.

eceteszencia

Időnként úgy érzem, hogy levetem a bőrömet és növesztek magamra újat.

Anquis.

Nem tudom mi baj van a kígyó jellemével, de ez a ruhaváltás zseniális, én csak tanulásnak hívom, olyan jellegű tanulásnak amiben régen nem volt részem. Akkor arra esküdtem, hogy ösztönösen zseniálisan művelem azt, aminek tudatosnak kell lennie, most pedig érzem, hogy nem igaz. Ami ösztönös, azt tehetem jól, jól működök itt-ott, belekapaszkodtam az agyam művelte zseniális cselekedetekbe, közben ezek ha jól megnézem, az elkerülő megoldó és kimászó képletek voltak és az előrehaladókat és az önjobbítókat valahogy kihagyna a képzeletem.

Kell a tudatosság, kell a logika, a felépítés, a meghatározás, de nehezen megy, fáj is, olyan jó lenne csak úgy élni a pillanatot a semmibe és nem agyalni azon, hogy elérni valamit valakivel valamivel, magammal, másokkal, veled.

Aztán ha eljut eddig az az új kígyóbőr, akkor megindul az agyam, talán a legjobban működő alkatrészem a tüdőm után, összerak mindent fantasztikusan és tökéletesen, rávettem, hogy ne érzelmeken, ne hangulatokon, ne élvezeteken tekeredjen, megszületnek benne gyorsan a koncepciók, a hozzátartozó üzleti megoldások, a saját növesztésem irányai és jönnek sorban a hozzá tartozó lépések, teendők és időtartamok.

Aztán ezzel megelégszem, kinyúlok a fotelban, megsimogatom a fejem, hogy én aztán milyen okos és eleven vagyok és szépen hátradőlve figyelem, hogy nem lesz belőle semmi, vagy valami balek nekiáll de neki nem sikerül, röhögöm a rossz lépéseit meg látom az elkövetett hibákat amitől nem működik, vagy éppen megesz a sárga irigység ha sikerül és létrehozza a saját világát a hasznaival és eredményeivel, hééé, az az én ötletem.

Nahh, ez gáz.

Úgyhogy ha fáj ha nem fáj, pofozás lesz, jó, először csak kisebb fülesek, de később adok nagy taslit is magamnak, mert ebből nem jön ki semmi, már megint az a szorgalom meg lustasátlanság meg következetesség, nem is beszélve a türelemről, amit össze kell lapátolnom ahhoz, hogy ne itt nyavajogjak reggel, kávé közben, hanem repítsen a tengeri szél és a szerelem.

Hát ez egy nagyon egyszerű szökés volt, tudod, abban a pillanatban amikor már arrafelé semmi mondanivalóm nem akadt, beszélgettem már magamban magammal, nem érdekelt senki, hányingerem volt attól amit olvasok és attól is, minek olvasom. Aztán szembenéztem azzal, hogy egy év alatt négy darab ugyanazon felállású elméleti férfiembert szerettem meg, ez valami program bennem, összeszedtem a defektes nőket is mert aztán én megértem az összes lelkibeteg zseniális agyú biológiai egyedet, és még büszke is vagyok rá, hogy méltóztatnak szóba állni velem, a nyolckezű kétagyú némberrel.

Hát nem.

Egyet sem szeretek meg többet, ennyi kielégülés van benne, hogy értelmes meg okos és megértő szélsőségkezelő picsa vagyok és semmi több.

Ez a kérdés akárkinek, minek, miért jó ez neked, nekem, mi benne a jóérzés a saját agyfényezésen kívül, tulajdonképpen lehúz az összes és mi lenne ha egyszer engem röptetnének meg erről a szintről, hát, valami magasan szállnék bele az égbe és talán le sem olvadnának a tollaim.

Sem.