Mert ott a folyóparton is szerettelek.
Mindenhol, mindig, a világ fenekén és a fényes magasságokban is.
Valahol mégis magamat szerettem benned.
A tükörképemet a vad vonásaimmal, a gyengeségeimmel, a grimaszaimat, a csodálkozó arcomat és az érzéseimet.
Feküdtem az öledben, néztem a levelek zöldjeit és tudtam, hogy ez csak én vagyok. Én vagyok a zöld összes árnyalata, én vagyok a fény a színek között, én vagyok a levegő is és én vagyok az öled.
Mindenható vagyok.
Önmagam valósága és önmagam árnyéka, érzések játéka.
Semmi de minden.
Minden.
Minden rendben lesz.
Türelem.

Sosem fáztam veled.

Nem is létezik hőmérséklet, nincs, ilyen tényező nem ér el engem, nincs hideg, nincs meleg, csak a pillanat van.
Tőled van jó és rossz, hirtelen kétség és szabad szárnyalás, csak mész előttem azokon a hatalmas lépcsőkön egyre feljebb.
Leülsz és látom, nem velem vagy, ellenség lett a tested.
Várj.
Még egy kicsit várj.
Hallgass meg, tudom, néha a dac mozgat, a csakazértis, én tudom.
Nézz rám, hallgass meg, mennünk kell, haladunk.
Mert az amit én mutatni tudok neked, az a világ teteje, te manókkal álmodsz de nem tudod hol laknak ők.

Megmutatom neked.

Most amikor felszedtem egy se nem narancssárga se nem rózsaszínű szirmot és kurvajó seggem van a fekete-sárgámban és tudok örülni a sima bőrömnek is, rájöttem, hogy partnerhiányom van. Na nem csak az a serózsaszíndesárga szirom volt a tettes a fene nagy felfedezésben, hanem az a házközeliség amibe este beleképzeltem magam és az a félelem ami elkapott ott bent ülve ugyanaz volt, mint régen egy pomázi lakás majdnemmegvételekor. Tök ugyanaz az érzés szakadt rám.

Hozzá rakódik pár furcsa arc és a tegnapi magyarázat: figyelj, én nem ehhez szoktam hozzá, úgy éltem és nőttem fel, hogy mindig kombinálni kellett, meghallgatni ezt is azt is és összerakni belőle, mi az ami van. Furcsa, és nehezen hihető, hogy te egyenesen kimondod és úgy van ami van.

Csak néztem bambán, ez olyan bonyolult? Ezért szeletelek én szikével minden mondatot mert nem értem miért nem érthető és egyértelmű az, amit én mondok, miért nem ér le mások agyába, miért nem mozdulnak ha azt mondom menjünk oda ahova ő vágyik menni és azt sem értem, ha valami fontosnak látszik ki belőlük, azt miért nem teszik és élik meg? Ezért értik félre az én közeledéseimet alanyok, mert nem feltételezik belőlem az önzetlenséget azokban a dolgokban ami kipottyan a kezemből és nekem nem tényező de nekik kombinálásra okot adó félelemgyártó vagy akár kötöttséggondoló baszás?

Ehh, nem igaz, nem vagyok önzetlen, partnerhiányom van. Csak nálam a partner nem azon a síkon működik, mint azoknak, akiknek ferdén csillogó szemmel felkínáltam. Nincs szükségem támogatóra, nincs szükségem irányadóra, nem kell helyettem eldönteni semmit, senkinek nem akarom kisszekrénybe dugni a szabadságát, az egyéniségét sem szeretném jégkockákká fagyasztani és mondjuk túrós tésztát sem fogok legyúrni a torkán.

Volt bennem néha az az érzés, hogy vannak olyan emberek, akiknek ez így ebben a csomagban fontos lehet, de nem. Azok a síkok működnek bennük amiket én nem figyelek. Úgyhogy ennem a rózsaszínnarancssárga szirmos kurvajóseggű órában szembenézek megint azzal, hogy partnerhiányom van, kielégítetlen agyi hullámaim, hiányzik az a kép amikor a létrát négy kéztől megy odébb és a favágó a tüzem mellé, akinek az a fontos, hogy süljön a hús.

Bármilyen minőségben.

Gondolkodtam, hogyan lehet napi eseményeket leírni ha azzal kezdődik a napom, hogy a szomszéd harsány rendőr ölelget és a lábamnál Zitakuttynak reszket a bőre. Csak mennék a dolgomra bamba reggeli aggyal, és a napi események bennem úgyis egy folyamatosan hullámzó érzéskatyvasszá kutyulódnak, sosem konkrétak, nincs elejük és végük és talán közepük sem. Estére lesz belőlük egy gumigolyó amit ha akarok, forgatok.

Gondolkodtam azon is, hogyan lehetne nagyoncsúnyán leírni az önpusztítón belémégett minősítéseket, amik itt laknak velem és hintáznak egy mérleghintán tudat érzés visszajelzés önismeret szembenézés büszkeség öntudat néven is nevezheted az egyik és másik felét, mindegy válogass, lehet három is, legfeljebb pörögni fog és nem mérleg.

Tulajdonképpen arra kell az érzéseim ellen pofoznom és kalitkába nyomnom az agyamat, hogy senki sem akarja velem megélni a pici örömeimet, nem kell a tiszta ruha illata és a gondoskodó simogatás, nem vágyik senki arra, hogy belebújjon velem kockás pléd alatt hat hegedűbe és a klarinét billentyűjén sem táncolnak ördögök. Tulajdonképpen mondhatta volna ez a fiú, hogy bottal sem piszkálna meg és nem tud álló farokkal szállni a széllel.

Most aztán háziasszonynak is bedőltem, mert bevallom, megbuggyant a bodzaszörpöm, nem szerettem és nem törődtem vele, olyan együttérzést igényelt amire én nem voltam képes és ezért baromi jó lesz ha felfogom, olyan együttérzésre vágyom, amire nem képes. Sajnálom magam, de jóérzéssel maradok az elefántcsonttorony jólesően meleg felsőbbrendű orrfelhúzásos magányában.

Piszkosul fáj a torkom, nem mozog a nyakam, egy csomó dologgal kell törődnöm, ami viszont nem esik jól, az összes nyilvántartott valómat utálom és legszívesebben tüzet gyújtanék minden létező iratból, Ian Anderson fuvolahangja simogatja az idegszálaim borzadályát, kell vennem két új rendes hangszórót mert nem értek hozzá, hogy mivel lehetne az elszállt mélynyomókat kicserélni és érdemes-e, el kellene battyognom egy rakás dokihoz, de félek tőlük, mérgeznek és beteget csinálnak belőlem, az agyoncsaphatatlanból, de bevallom, attól is félek, hogy a nagy pofám után valami összeroskad bennem és nem lesz elég a fizikai tönkremenés, hanem a nagyképűségem összetörését is meg kell élnem, a mellőzést pedig egyenesen hisztis állapotig nem bírom, inkább levágom a lehetőségeket onnan, ahol engem mellőzni lehet.

Nakérem,  ilyen napnak indulok neki, tudod, a napokban reggel még akármi lehet, ott tobzódik a rajt mögött tizenhárom vadló, négy hatlovas hintó is, kalapáccsal a kezükben vigyorognak a zöld csíkos kismanók, sülnek fahéjas kalácsok szerteszét és oroszlánok integenek kedélyes mosollyal búcsút nekem: menj a piacra zazie és vegyél sok virágot, legyenek rajta apró bogarak és nézd ahogy nyílik bármelyikük, ha ránézel.

Pont.

 

Hát kérem, most idejöttem leírni a semmit. Nincs bennem feszültség, nem vagyok felkeveredve, hektikus érzelmeim sem dobolnak a hátamon, csak egyszerűen felébredtem arra, hogy a kutya őrjöng a ház előtt, hogy a kurválkodós kimaradása után engedjük be.

Rámjött a megmagyarázhatnék, de semmi értelme, aki erővel keres kapcsolatokat és bizonygatja akárkinek is, hogy vannak annak semmije nincs. Ez a bizonygatás effektus ideig óráig működik, a világot becsapni vele nem lehet, csak saját magát. Elmondanám én, hogy hangoskodással csak pillanatnyi érdekhangulatokat lehet teremteni és elfújja a szél ha csendben maradsz. Nem mondom, tudom és halgatag tudós maradok itt és ebben is.

Natessék. Tulajdonképpen szerencsém van az elbaszott családommal, körbebástyáznak azok a példák amiket nem szabad elkövetni. Ott néz ki a zsákból rám az anyám örömtelensége, az apám felelőtlen bohémsága, ott az öcsém példája arra, hogy tudatosan felépített mozaikjókba hogyan lehet belebújni, van nekem anyósom, aki mindenkit megfojtott maga körül a majomszeretetével és a pokolba vezető út jószándékának főállású kövezője, mindenféle perifériák akiknek fontos a látszat és soha sem szerettek senkit úgy ahogy van, soha nem engedték meg azt az érzést, hogy abban vagy jó és szép, ami neked jutott, ha nem derékszögű az arcod és nem férsz bele a ketrecbe.

Pedig ahogy nézem, semelyik sem fér ketrecbe, mindegyik kilóg valahol és rágja le azt a lábát, ezzel telik az élete, megbuggyan tőle vagy marketingfilmet vetít, összeomlik lassan vagy éppen remete lesz, van pár öngyilkolós elüldözött is errefelé és ennyi. Egy rakás nyomorult öregember. Azt hiszem, ott látszik mit műveltek annyi sok idő alatt magukkal az emberek, amikor megöregszenek. Az egész életük lecsapódik addigra, előbújik az összes defektjük megcsontosodva, megkeserednek vagy visszaimádkoznak meg nem hallott imákat, nyavajognak a fel nem vállalt lépéseik felett vagy tudnak örülni a felhők szagának és sorban jönnek köréjük a napok, kacagni képesek fiatallal vénnel és van fontosságuk magukban, van dolguk a világgal és lakik bennük bizalom.

Namost hol vagyok?

Jahh köszönöm.

Innen indulok és tartok valahova.

 

Talán kölyökkoromban vágytam irodalmi babérokra, akkor, amikor majd a könytárban laktam, de azt hiszem nem volt éppen tudatos gyerekkorom, a cseresznyefán lábat lóbálva akartam író lenni. Sosem emberekben kerestem a mélységet, nem elemeztem mit hogyan tesznek, csak úgy lubickoltam akkor is, mint egy aranyhal és nem vettem észre, hogy betonmedencében úszom akkor sem, ha azt hittem visz a víz.

Most is csak kiöntöm a kusza hülyeségeimet, humán alulműveltségem addig terjed, hogy észreveszem rozoga szókincsem és vállat vonok arra, ha hiányzik onnan három vessző.

Szóval ez sem egy irodalmi mű lesz, mint a többi se csak a túlzó mennyiségű önelemzéseim egyike, tanulmány ahhoz, hogy az élethez kell a logika de mit sem tehetsz, ha működnek a hormonok, ha jönnek a megérzések és akkor sem, ha hirtelen rádszakad az ég.

Most egy nagy pacának érzem magam amin mászkálnak a kis zöld girnyókok, izzadtan ébredtem és bennem lakik a genyakukac magam felé, remegni is tudok és kénytelen leszek rendszerbe szedni tudatosan azt, ami nem rendszer és nem tudatos. Ellepett a hovamészzazie felelőssége és sok talán még nehéz is, főleg így, hogy kívülről látom magam és még szemtelenül értem is, miket művelek. Hjahh és miket nem művelek, azt is és persze az a gázos mindig, a magamtól elvárás terhe főleg így, amikor csak érzem és egy lyuk.

Na akkor még arra is rádöbbentem, hogy hatalmasabb vágy van bennem a bárkinek tetszésnél arra, hogy meztelen lehessek, a megmutatás örömét akarom ide magamnak, ez mozgat, ez gerjeszti a tetteimet, akkor kapom meg a varázsgalambos jóérzéseimet, ha valaki kíváncsi rám, ha értékeli a világból kiment ügyeimet és kicsomagolhatom randa mosollyal is a belső világomat a maga kusza tekervényeivel együtt és nem menekül el tőle, mint annak idején egy tamás.

Nem ez ember érdekes, hanem a szituáció, a megfogalmazása ég bennem máig. Tudod, azok a mondatok, amig belémégnek, vannak ilyenek rajzolva a hasamra és most is nőnek, egyszer összeszedem őket anyámtól indulva és felfújom valami alagút falára, had lepje be a korom mind és hagyjanak meztelenkedni szépen.

Szóval ez az a kávéivós szöveg aminek nincs eleje és vége és nincs íve sem, de muszáj cselekednem logikus és rendszeres dolgokat, mert mindjárt jön az a fránya takarítómarcsi és háttal kell belépni éppen a lakásba.

Amit akárhogyan magyarázok meg és próbálok betuszkolni az elfogadás szembenéző várába, szégyelek. Na ezt rakd össze.

Aztán itt jön a testiség meztelensége, tudod ez a helynek nekem pont az a célja, hogy pucér lehessek, most jön a dac szembeköpő mondata, ha nem viseled el, mondd azt amit az egykortamás: tudod, sok ez nekem, ne haragudj, de sok. Aztán fuss.

Se eleje, se vége. Felsorolni próbálom azokat a dolgokat amik éppen egy nagy kusza halmazban keringenek előttem, nyakon kell csípnem őket mert itt az a kis randa  magammalszembeni elvárás felelőssége, az ittvanszemben de emeldmegasegged terhe a vállamon a semmibebújás lustaságával és az agyambanőtt gumifallal szemben, a fenébe, visszarúg mindent ami nem önálló szüleménye és nem belőlem pattant ki.

Szóval meztelenség. Az én meztelenségem. A vágy, ami nem testi nem fizikai indíttatású, nem más, mint a megmutatás vágya, a pucérság élménye, az élményeim szabadsága, a tapasztalataim megértése, a folyamat folyamatossága, az a szint amitől tudja valaki, hogy a változás alakít de nem maradsz a spirál egyik szintjén sem, az a tudat egy csillogó szemben, hogy ami volt, az nem megmaradó állapot, hanem egy tanulság amiből oda lépsz ki ahova tudsz vagy ha ráállsz, akkor ugrani is tudsz oda, ahogy csak akarsz.

Most csecsemőpózban ülök a spirálomban, pörög, pörgetik és lassan fel kell állnom, szembecuccolni a testem a széllel és lépni kell s ez fáj. De akarom.

Akarom, a kis hülye céljaimat elérni, talán azért foglalkozom most ezekkel, mert ugye hirtelen túl sokat kevert elém a szél és küzdenem kell. Magammal.

Mondjuk a testi mivoltommal, az első lépcsőn túl vagyok, szökkenek, mint a rugó, rezeg a csípőm mint a kubai lányoké, hjahh kedves előre-hátra ne, minden lépésre oldalkilengésed legyen, aztán beljebb van  ahasam mint a mejjem de itt a következő izé, legyen beljebb mint a combom íve és akkor beszélgethetek magammal, hogy hol is itt a női defekt, agyban, vagy ott lakik benne a testemben.

Aztán ma a hatvankettedik nagyfőnök akar velem lenni és még a véletlen is szembefújta velem a vadonásúj igazgatót aki úgy belenézett a szemembe, hogy még most is érzem, az én szemembe aki sosek fújt marketinglufit maga körül, csak úgy csendesen arra vágytam, hogy hagyjanak dolgozni az én etikám szerint, az én ütememben és békében.

Most pedig az én ütemem, az én etikám lett a divat, túl jól sikerült és bevallom, tetszik az út, amit nyitottak előttem, de nyomaszt is a felelőssége, itt a kérdés magamban, adtam én el olyant többrendbeli másnapos rizsámban amit nem tudok megcsinálni vagy nem.

Vagy csak úgy ne agyaljak, álljak neki, vegyem számba a türelmet, a fokozatosság fékével ússzak az árban, tanuljak meg apró kis lépésektől nem felrobbanni, ne adjam fel, ha nem ülök mindjárt hegytetőn és kuss. Sikerül.

Ez a könnyebb pálya nekem, hat könyv és négy lépés, csak megint ott vagy zazie, hogy azért nem csinálsz semmit zazie, mert túl sok az út előtted, túl sok a szelet amit meg kell enned ahhoz, hogy jóllakj és belekavarodsz. Jahh és ilyenkor nem csinálsz semmit.

Nanem.

Naigen.

Emeld fel a seggedet, szeress, vedd le a gumilemezt az agyadról és lépj kicsiket. Sose nézd, hogy érdemes-e, sose vizsgáld az, hogy mit miért és neked sikerül.

Na most akkor mi van?

Félsz még attól a tamásos mondattól?

 

 

 

-bassz egyre jobban szeretem az esőt...gáz?

-Miért lenne gáz?

-mittudomén, ez nem szokványos... a szagos esőt szeretem, meg a felszálló párát

-Majd ha a vihart szereted, és abban sétálni, az lesz nem teljesen szokványos.

-a vihart is szeretem, nézni, de mászkálni benne nem nagyon azóta,
amióta egy faszit a kertjében vihar előtt agyoncsapott a villám
kapanyelestől...
nekem nem kell korán halnom, asszem, még dolgom van magammal

-Nem kell félni a villámtól. Szeretni kell. Akkor békén hagy.

-a szeretettel szerintem nálam nincs baj és vannak dolgok amikkel
szemben olyan jó gyengének lenni és néha félni is kell tudni...

-Tisztelni igen.. Félni? Miért?

-szeretem a drámaiságot, a tiszteletet is tudom hova való,
szeretem érezni a hatalmas erőket amitől kicsi leszek és ilyenkor nem
akarok mindenható lenni, csak egyszerűen egy kiterjedés nélküli pont,
aminek helye van az egészben és ehhez hozzátartozik a félelem is, az
ismeretlentől, a hatalmasságtól és a kiszámíthatatlanságtól.

-Wazze, én pont ilyenkor érzem magam mindenhatónak, amikor a természet is az körülöttem. :)
Maga az egész.

-jahh mert te mindenható akarsz lenni én meg inkább egy kis pont, el is tudlak képzelni egy hegytetőn, ahogy nekifeszülsz a szélnek, elkapkodod a villámokat és kacagsz szembe a mennydörgésnek...simán...

-Tudod, ezt én is simán el tudom képzelni... Hívhatod az ápolókat..

-majd viszek csülkös bablevest a terembe amire az lesz írva,
Mennyország, belépés csak alkalmi trénereknek

-Látod, egy csülkös bableves viszont le tud hozni a földre.

 

Most mondhatnám, hogy kusza minden körülöttem, de nem igaz. Keresem azt, amitől sima, de nem találom. Szeretem a függönyárnyékot magamon és a reggelt amiben a minden van még benne addig, amíg ki nem oldódik a valami és a semmi. Hegyvölgyekből lankás dombokat csináltam tegnap és most annyi a kusza, hogy keveredve és összevisszaságban jutnak eszembe az ékezetek, és talán megvívtak már egymással a magas és mély hangrendű szavak is.

Kellett egy ilyen nap nekem, egy puha semmi a sok leszögelt pattogás között, öreganyám a felfoghatatlanul gyors valamitcsinálót zabramasinnának hívta és már úgy éreztem, málnamag vagyok egy csillogó zabramasinában, lassítsd zazie.

Mindenkinek van egy üteme az élethez, az, amiben benne lakik, nem hajtja szét és nem erőszakolja meg de nem is eszi meg koppanásait a lustaság. Szeretek a saját ritmusomban táncolni. Olyan az, mint egy figura aminek az elején lassan barátkozol vele, koncentrálnod kell a darabjaidra, hol a kezed, hova megy a lábad, aztán egy idő múlva csak elkezd a zene lüktetni benned és a megtanult mozdulatokat az élvezet húzkodja, a saját tested énekekli a ritmust és összhangban mozog a világ előtted, mögötted, körülötted.

Nakérem, sok minden van itt a kis polcon mára, most jön az önfenntartós alap, vagy háromszínű a hajam, mint egy kendermagos tyúké, itt ülök puhán pihegve betegkislánypózban és nézem a porszívó kígyóját, mikor ágaskodik fel és tuszkolja be magát a kezembe, nanem sorolom fel egyéb házitündérnyi zörgéseimet, de itt kapaszkodnak apró körmeikkel a hátamba mint kis manók és közben vigyázok arra, hogy vagyok. Köszönöm kérdésedet, jól vagyok.

Aztán lehetne egy külön lelkizős írás is az a pár vektor amire tegnap ráakasztottam magam, egy ilyen bolyongós hónapnak vannak konklúziói még akkor is, ha nincs éppen vége csak eleje és sok közben és még itt vannak a lesznek is.

Le kellene írnom minden zombiérzéssé lett családtagomat négy konkrét mondatban, aztán érik bennem az olyan hangulat, mint Peter Lake erőből repülő Althansorja ott, a kopácsoló, sziszegő város felett: „Volt egyszer egy fehér ló és volt egy csöndes téli reggel…” , szeretném megfogalmazni az elvárás és birtoklási vágy nélküli szerelmet, amiben igenis van elvárás és lakik benne birtoklási vágy is, csak nem ott ahol mások keresik és szeretnék kis fészkekben másoknak helyet csinálni magam mellett.

Igenis tudnak hatalmas fehér lovak repülni, igenis mindent hajót el tud nyelni a ködfal, semmi sem hiábavaló, szállhatnak csónakok az égen és kedves integetéssel adnak utat egymásnak, kis orrdöfködéssel köszönti egyik a másikat, majd orrát leszegve visszatolat és villámgyorsan nekilódul, ilyen ez.

Mindenki a saját útján.

Ne felejts el köszönni, jó?

A nevem nem érdekes.

 

Figyelem magam.

Nézem, mint egy kígyó a kismadarat, minden rezzenést ír a tű és az agyamba küldi a kusza jeleket. Pótolnivalóm van, száz év, de lehet, hogy ezer is, nem tudom.

Most van bennem egy mondattüske, ami a legkényesebben elkent pontomba szúrt és van itt egy kis idegrángás egy papír láttán.

Figyelem magam.

Figyelem, hogyan jutottam el oda, hogy megfogalmaztam magamnak a kis foncsorszegény tükrömbe nézve azt, hogy zazie, te elkerülsz helyzeteket, mert ugyanazt az égő tüskét kapod ugyanarra, megszégyenítettnek, félretettnek érzed tőle magad és ég az arcod ebben az ultragömbben. Aztán egy idő múlva szétválasztottad ugyanezt a tüskét túlélő dacra, szemtelen szembeköpésre és azt hitted, ez a megbékélés és a bevállalás hatalmas pszichikai sárkánya, pedig csak kidugtad a fejed a lyukon keresztül, nyakad egy vasrácsba szorulva és körülnéztél. Egy rekeszben ott maradt a megalázott rozsdás szíved, kis dobozban őrzöd és nem mered kinyitni, nem mersz meztelenre vetkőzni odabaszós nesztekegyétek nélkül és nem nyitod ki azt a rácsot, ami mögött ül a gombócnyi csomag félelem. Őrzöd.

Figyelem magam.

Figyelem, hogy a belévájt mondattól most fájdalom nőtt az összes zsigerembe, most aztán nem is könnyen múló, vaslappal agyoncsapott és helyére hajtott tetűhalmaz, nem a szeplős képem szemtelen fröcskölése takarja el, hanem órák óta éles kés lakik bennem tőle, a tapasztalás, az önkibaszás, a szembehazugság késének élére a szívem akasztották ki, ott lóg és forog és beszél hozzám.

Figyelem.

Évek óta nem figyeltem. Aztán megfogalmaztam a mondatot. Utána azt, hogy mennyire hülye az ember, köztük főkolomposnak én. Védekezőmechanizmusokat gyárt saját maga ellen, szembeköpi a világot kicsinysége, gyávasága és lustasága miat, álcázva akaratgyengeségét és tehetetlen dögségét, hangyaszorgalommal fed be földdel levéllel égő mondatokat ahelyett, hogy megmozdulna a keze és tenne. Valamit. Ellene.

Figyelem magam.

Figyelem, azt, ahogy ég a mondat bennem és figyelem azt, hogy nem nyomom el most, nem működnek a földetrá reflexeim, nem akarom senkinek megmagyarázni, hogy kurvaannyát ezígyjó, nem fordulok el magamtól, nem látok csökkenő homályú gilisztákat és nem vagyok szomorú.

Figyelem magam.

Néha fáj az idő, az álcázásra pazarolt energia, a hazug mondatok megfogalmazásának elcsépelt agysejtjei, az érzések tudattalansága, a széllel szembefutó meztelenség lelke is, homlokomba égetett számok villódznak előttem, de nem az a rágás tárgya, hogy milyen hülye voltál zazie, hanem az a kis nemiskígyós, talánpókos figyelés: most mit teszel.

Mert most tudsz egyszerű, nyitottszemű konkrét mondatokat fogalmazni.

Szeretlek, te égő mondat, szeretlekzazie.

 

Tudod, amikor papírzacskóvá gyűrt fejjel ébredsz egy morgó medve mellett, abban van valami. Amikor gyorsított felvételként éled meg a reggeli város embereit, amikor a tömegek egy százlábú pacaként vándorolnak sietve előtted, amikor a kóválygó porszemek nagyobbak a Citadellánál, abban van valami. Amikor lineárisra faragott gyíkként közlekedsz és nem tudod, hol az általad húzott csík vége, abban is van valami. Amikor szisztematikusan haladsz szinte gondolkodás nélkül és a megérzéseid éppen oda kormányoznak ahova kell, abban van valami. Amikor automatizmussá fajult természetességgel nyúlsz késhez húshoz uborkához, amikor a sülő hús fölé teszed a kezed és parázsba nézel, amikor mosolygó kígyóvá változnak az ezüstfenyő hajtásai és füge nő az orrodon, abban is van valami. Amikor csak úgy érzed, hogy te te vagy, amikor szerető szemek néznek rád és pont olyan poénok esnek ki az orrukon amilyeneken imádsz laza agymenésbe fulladva vigyorogni, abban van valami. Amikor hasakat simogatsz és szétárad benned a gondolkodás nélküli vagyok, abban is van valami.

Amikor a mégnemláttameddigésezutánsemfogom ember leszívja a pálinkámat és hirtelen szeretni kezd, abban is van valami. Amikor lepárlószörnyet ezerfejű szuszogó sárkányként élsz meg, abban is van valami. Amikor érzed magad körül a saját vákumodat és nem fáj, amikor helyet csinál magának a tóparton, bármerre mész, amikor minden cselekedeted úgy jó ahogy van és nem mérlegelsz, nem aggódsz és nem elemzed a lehetőségeket, abban van valami. Amikor nézel egy lépcsőt, ahol egy ember saját magának zúzós rockot telefonál és csápolni kezdesz rá, akkor ott van valami. Amikor egy hókoncsapott bakterfejű férfi kerekre nyíílt szemüvege mögül kilógó bajsza csókolna és kicsúszol az origóból, abban lakik valaki. Amikor hatszor meghalsz de mozognak az atomjaid, amikor tudod, hogy meddig szeretnek még és meddig tart az örökké, addig ott van valami.

Fene tudja mi.

Talán a szemberöhögő tartalom elillant kishitűsége, talán a bizalom összenőtt hídja, talán a varázsszemű tündérszörny, talán az üveghegy a zajhárfával, talán a sziszegő léggömb értékmúlása, talán a mibenlét holléte vagy talán csak a véges végtelen.

Vagy talán Én.

A reggeli kávé hatalma rajtam, a kutya itt müsszög az ölemben és vagyok.

Felkelés, madárdal, virágok és a kis tekervények az agyamban, ahogy keresem azokat a pillanatokat amikben repülni tudok. Tudod, ezek néha csak tényleg pillanatok, belémnyúlt idő nélküli zizzenés de folyamat is lehet, szakasz, egy szaggatott vonal hosszabb csíkja.

Még kifelé menet abban a buszban néztem, ahogy vágtat át a laposon, minden bányatavat ismerek ami felcsillant, minden templomtorony bólintott nekem, ugyanazok  a vad böszme gazok nőttek az árokpartokon és éreztem a bőrömön, milyen a kora nyári szél két panelház közt és mennyire iszonyatosan kétablakos minden, ami nem az.

Nem tudom hogyan csinálom én ezt profin, emberundorú nő emberekkel foglalkozik, amelyikkel akarok, kontaktálok, a többinek nem ismerem meg az arcát, elétolom a búrámat így nem is szólít meg, rögtön sugárzom, hogy ugyan itt vagyok én, de nem most és nem vele. Megérzésből működik, sosem tudatosan válogatok, ha belenyúl a kisujja a vaslapom alá, akkor rá is nézhetek, ha nincs ujja, távoli egyed marad.

Milliószor viszek végig folyamatokat, kapcsolatokat úgy, hogy ezen a vasfelületen csúsznak, sosem vennéd észre, hogy belül semmi hatása értéke, működik, talán agyból, azt sem mondanám, hogy nincsenek érzelmeim benne, vannak azok is, de csak ott, abban a percben és nem kapaszkodok beléjük egy centit sem. Nincs jövőjük és nincsen múltjuk, cserélhető hatások rajtam, monoton mondatváltások időszakos mélységekkel és kiáltós magasságokkal, tegnap nem voltak és holnapra nem lesznek.

Talán annak az eredménye, hogy pofozom magam bele a jelenbe, keresem az egyensúlyt a milegyen, milesz öröme és a most azonnalisága között, éveket éltem a majdban mert csak túlélni akartam a jelent és cikázom az azonnal és a lesz között, fenébe, kikezdi a mejjemet lassan a menetszél. Cifra egy időutazás ez, könnyű a távoliba kapaszkodni, kihúzni magam, hogy én azt akarom, megélni, mintha már úgy lenne, becsukni a nem létező ablakomat, ha fúj a szél és tálalni a nemrámnéző érzéseknek szaftos húst.

Nem nőnek belém konkrét dolgok, valami racioimpresszionalizmust művelek romantikus csokrokkal teletűzdelve, vágtatva a gyűjteményem bástyái között néha manókkal az oldalamon, néha pedig gyilkos logikával kocka alakú elemeire szedve mindent. Van ezekben egyensúly, ez is egy hullámvasút, amelyik mindig is azokat a statikájában és dinamikájában is tökéletesre tervezett, biztonsági tényezővel méretezett, és minden rúdjában tökéletesen osztja magán a pillanatnyi erőket szerteszét, minden utas máshogyan éli meg a mélységeit, a hirtelen zuhanást és a töppögő emelkedést, de alatta a szerkezet azt álmodja, amit szétosztanak benne a kötések, a rudak és az oszlopok. Amikor azt gondolom, hogy nem logikusan működik a világ, nincsenek szabályok, elengedem a megérzéseimet, akár a hormonok játékát figyelembe veszem, rálátok az érzelmekre és utána rádöbbenek, hogy ezek is törvényszerűen zsizsegnek, benne van a logika, a rendszer ugyanúgy, mint mindenben és a földre már akárhonnan is ugyanazok az erők jutnak amiket tervezett az, aki szerkezetet érez, álmodik és nyitott szemmel talajra tesz.

Nem mennek dolgok széllel szemben. Hiába gyártunk és én is gyártottam már hozzá ideológiát, kerestem felsőbbrendű felemelkedett misztikumokat emberekhez rendelve, nem.

Egyszerűbb a világ, lerajzolható egy A4-es papírra, hiheted te, hogy végtelen, de csak menekülés az egyszerűségtől ez, teszünk a kabátra negyvenkét gombot magáért a gyönyörért, tizenhat cipzárt a szabadság kibújása miatt, lesz rakta hatvankettő idealizált ábra is festve, öncélú megrajzolt illúziók vannak ott tépőzáron, de a kabát az kabát.

Szűkül be az arcom és birkózom a szélsőségeimmel.

Hogyan kell a kabát diszítésein élni hangyaként és hogyan kell lemászni róla sérülés nélkül csak akkor amikor a totális képet akarom eltenni a kis szekrényembe. Majd tudni hangyává válni megint és bebújni egy kis csontgomb faragásai alá melegen és mosolyogva aludni ott.

 

Tudod, elmentem ma megkeresni a kezem alá a simogatást. Vittem a kis könyvemet a hátamon, a szemüvegemet, belebújtam a folyóba és a tavakba, hatszor eligazítottam mindenféle népeket míg eljutottam addig, hogy velem volt a combom, éreztem az összes szívemet, nekem beszélt a tüdőm és vigyorogtak rám az inak a lábamon. Megtaláltam a testem, minden része együtt rezgett és én én vagyok.

Sírtak rám a fűzfák és lehúztam a fejem éles kanyarokban, nézegettem a kezem, hol van már az a simogatás, de csak erdőzugokat és fényes mezőt találtam, sütött engem a nap és vágyott rám az illat. Kis házak közt kanyarogtam, simogattam asztalt és persze a könyvem lapjait, tologattam az orromon a szemüveget és olyan kis riadt egyed voltam abban a nagy semmiben. Meztelen emberek tekeregtek körülöttem, csattantak a vizisíelők nevetséges kockás nadrágban a neoprén ruhán, leültem és csak néztem. Kicsi lettem és pikkelyem nőtt, ott a tóparton, néztem ahogy ezüstben csillogok és éhesen vicsorítanak rám a kidőlt emberek, rámlépnek és kibeleznek, pirulva sülök nyársakon.

Pedig én csak olyan kis meleg egymásranézést kerestem ma, pillantást és simogatást a kezem alá, forró levest a fazékba meg harapható csendet, azokat a kis semmiket amik bennem laknak megpuhítani, odaadni felszeletelve és csak vegyél és egyél. Azt a magabiztosságot amit az őszinteség és a bizalom tud adni.

De valamiért belémestek valami sárga golyók, összerombolták a testem és fájok, nem ettem ma semmit és messze remegek. Elvesztettem valami fontosat. A simogatást a kezem alól.

Puha nyárfaszösz az egész világ.

 

 

Hát itt csak a pillanatnyi kicsi történéseket írom, és háttal nem kezdünk mondatot, mint ahogy a szüleitől beszart sokfülű Ábelszerű zilahi kissrác mondta vala a felvételi interjún nekem, szembe. Szóval benne volt a kéj annak a svájci offshorepasinak a szemében tegnap, ugye egyes vélemények szerint jön az ostor internacionáléval rajtam lovagolva, reggel még szűzkurva voltam és misztikus, most meg bátor döntésképesnek és határozottnak érzem magam. Aztán olyan honlapja van, hogy szétröhögtem magam, eddig a sokfogával együtt nyert. Nálam. Profán vagyok és éppen leszarom. A misztikum bennem él, de jobb, ha nem tudja. Úgyis rombolok és zúzok, fékezek és vadulok egyszerre, ezt nem viseli el egy idealista alakzat. Szeretnék olyan ábelszerű lenni, mint a zilahi kissrác, vagy tiszta, mint egy hegedűhang, de nem vagyok az, én egy kataton zörgés vagyok vagy éppen egy üveghangú zizzenés. Ne basztass... Naja, gyönyörű virágaim vannak, olyan lett a birodalmam, mint egy zöld sziget, van fonott ládikám is és szeretem. Szeretem azokat a hatásokat is, amik tegnap értek, szépek voltak és tiszták, és szeretem azokat a tanulásokat amit kaptam. Köszönöm kérdésedet, én nem vagyok kész. Sajnálom, ha megbotránkoztatlak ezzel, de kérem, én szívok, tanulok és teszek érte. Kell nekem. Tanulni. Szeretek. Meg kell tanulnom, hogy ez így jó.

Valamerre elindultam.

Nincs rajtam bugyi és vettem megint egy csipkés harisnyát, de bevallom, most nem tetszik magamon. Kérem vissza a régi combjaimat...Aztán ez a mozgásmizéria kezd belémnőni, a salsa teszi, az önfeledt táncolás, tudom, a többi csak hab a tortán. Pedig nagyon messze vagyok még a táncolástól, lépésekre figyelek és kimarad sokszor a test tánca, az amitől megkaptam Kubában, hogy úgy táncolok, mint a kubai lányok. Igaz azt is kaptam, hogy úgy iszom, mint a kubai fiúk, de ez mondjuk nem befolyásolja női mivoltomat.

Aztán befoghatnám a hiányérzetes lepcses számat is, jusson eszembe az az idő, amikor elkeseredtem, hogy nem lehet senkivel sehova elutazni. Megtanultam egyedül csavarogni is azóta, aztán imádom ezzel a jóemberrel a fanéző menéseket, a szél hangját és a patakcsobogást, a virágokat meg a kefélő békákat is, jövő hétvégén Hallstatt a szép új cipőmben, hozhatom magamban haza a hegyek leheletét, utána pálinkaház lelkizése egy szétkalapált csapattal Agárdon, hozom az érzéseket, aztán Zalakaros, amit nagyon várok, ez az a fajta menés, amiben feloldódom és egyforma rezgésem lesz a levegővel, itt a kacagós dilis bulinak tűnő vitorlázás, na azt megnézhetik, hogy én ott dolgozom, aztán októberben előkotrom megint a hátizsákomat és Andalúzia. Közben még a tengerre is le kell menni csak úgy, szikláról ugrani, szuszogva. Jár a szám. Mindig eszembe jut az ikrek kisebbike, ahogy rámnézett: mindenki a maga szintjén nyomorog."

Viszketek, de most hagyom magam magamból kifolyni.

Néha búrában élek. Most is. Ez már a jobbik verzió, amikor rakok bele tereptárgyakat. Van most nekem hidegensajtolt hegyem, tökösmákos rétesem, lassúlusta folyóm, tündérszerény virágaim, szivárványgörgős biciklim, sárgalapos könyvem és három naplementém. Ahogy nézem nőnek még bele ilyenek, virágokkal fényekkel telerakom, lesz benne lábdobbanás és vízcsobbanás is, sziklát teszem alám és vízesést fölém de csend van errefelé hiába kiabálok, ott a búra és mindezt pókerarccal rendezgetem.

Nyúlik az arcom, hullafoltos és kis csimbóknyi érzékelők szűrik a levegőt, tompa agyam vízimalomként dohog, teszem egyik lábam a másik után de nem tudom mire lépek. Nem ismerem fel a szembejövőt, nincs arca és testalkata, célzatlan és tét nélküli mondatokat mondok, nincsenek velőighatoló érzékelések és nem kell válasz. 

Minden lepattan a búrámról, nincs benne izgalom, meglepődés és egymásranézés, nincs benne törődés és fontosság, nem jutott oda kötöttség és elvárás sem, nem lakik arrafelé odafigyelés meg hála, nincs felszabadultan örjöngő játék, fékevesztett feloszlás, nem jön be oda az elemeimre oldódás szaga és nem ismerem a rajongást sem.

Vannak akik tudják azt az ajtót amit talán én sem, bedugják egyik lábukat és én várom, nézem a szőrös és epilált lábakat a sarokban szűkölve, mi történik.

Mi történik?

Történjen már valami!

Tudod, lassan megszokom, belesimulok és elfogadok.

Tereptárgyakat.

Félek.

 

 

Most talán egy ideig szépen billegek. Kell hozzá egy adag tetszős feladat, egy csomag saját magam által gerjesztett öröm, kell ide az az adag szeretet amit kapok és kell az a mennyiség, amit adhatok.

Na és kellett hozzá az a kibújás magamból, az a szemlélődés amivel le tudtam ülni egy sarokba és kellettek azok az élmények, amire azonnal azt éreztem: ezt nem.

Furcsa dolog ez, sokszor azt látom, hogy emberek nem csinálnak semmit vagy olyan kis értelmetlennek és számomra nem elakadásnak gondolt dolgokkal foglalkoznak, aztán van olyan, amikor úgy érzem, egyeseket elsodort a XXI. század felpumpált elvárásrendszere, megette őket a nagybetűs Trend, ledarálta az így nevezett fogyasztói társadalom, sosem ülnek le bogarat nézni, merre megy és értéktelenek számukra a mondatok. Nincs bennük a gondoskodás szemvillanása és valahogy a pörgős önérvényesítésen kívül semmi sem.

Ilyenkor mindig azt érzem, csak úgy átlovagolnak a világon, a ló lába tolja és nyomja maga alá a pillanatokat tele vannak tárgyakkal aminek nincs funkciója és csak tömege van és egy szerzési gondolat az értéke, nincs az életben mérce mérleg és behatárolt ízlés sem, csak a mennyiség kurválkodik a trend minőséggel. Ilyenkor úgy magam vásárlási undorából kiindulva arra is gondolok, hogy mennyi idő ennyi faszom cucc beszerzése, kiválasztása, megtalálása, és itt a szánás bennem, te szegény...

Aztán kétkedés is lesz nálam, itt, belül, biztosan én vagyok valami ufo megint, vagy öreg vagyok, ennyi az oka, hogy nem képes a szemem sem értékelni, sem vággyal elakadni ezeken, még genyó módon irigyelni sem. Egy darabig természetesnek veszem, másokhoz tartozik címkével ellátva aztán egy idő műlva mintha rámöntenék az összes szart, fulladok és elkezdek kibújni alóluk, majdnem undorodás nevű érzéssel.

Hát ilyen ez.

 

 

Most meséljem el, hogy Zitakutty belefeküdt a legnagyobb dagonyába? Vagy azt, hogy találtam két négylevelű lóherét? A nagyobbat én szórtam szembe a pillantással, a kisebbik rámnézett. Vagy most találjam ki azt a pillanatot, amikor szembenéztem az egyik kedvenc emberemmel, ott szerelmeskedni tudtam volna vele de találtam két szőrszálat a lábamon, eldugtam a cipőm alá és okosan néztem? Csak annyit mondott ott hirtelen: Magával mindig öröm találkozni.

Kiszívott belőlem valamit vagy belémtett?

Tudod, egy időben virágzik minden. Tiszta egy gyűszűvirág a Dunapart, tele levéllel a nyárfa és lilák az orgonák. Van egy olyan fa aminek sötét bordó levelei vannal és kis csomagnyi sárga pamacsok ülnek az ágak végén.

Itt volt tegnap az irodában, bent ültünk nálam, lábak az asztalon, ő, a barátnője meg az én barátnőm is, éppen pénzt osztottunk, mint egy klán, ránknyitott a Móni és megállt a növésben. Aztán csak annyit mondott ez az ember, hogy kívülről nézve éppen
milliós tételekkel futkozik a fekete sportautójával, az utolsó fél év összes fotóján legalább három nő omlik a vállán és éppen a nyári vitorlás pénzeket szervezzük de semmi nincs rendben körülötte, ha belenéz magába.
 

Ugyanilyen volt az, ami a legrosszabb.

Minden egy időben virágzik.

Van amikor tudok olyan lenni, hogy mindenkinek örülök, de én tudom,
hogy a falakon nem engedem be őket, nem érinthetnek, nem érhetnek
hozzám és nem látnak.

Egy elbaszott házasság és a körülötte növő kapcsolatrendszerek
megnyomorítják az embert, megeszik a nőt és nem igaz az, hogy a
mocskolódó időszakot racionálisan fel lehet dolgozni. Még mindig nem
mondhatom, hogy vége. Hiába bizonyít magának az ember lánya, hogy
életképes, tud élni és gondolkodni, tenni és megoldani, valahogy
bennemarad a bekalapált értéktelensége, az alkalmatlansága és nem
múlnak el nyomtalanul a dühból, irigységből vagy a fene tudja miből
ráolvasott genyóságok karcolásai sem.

Nem korrektek az emberek és én sem vagyok az, csak talán más mértékben nem.

Van bennem egy olyan, hogy ilyen vagyok, fogadjanak el így, rá is játszom a csakazértist, bárki közeledik hozzám, azonnal felveszem a hőssárkány szerepet és vigyorogva valami önigazolásként szembetologatom a kis negatívumaimmal, ráadásul pont azokkal amiket én
sem szeretek és zavarnak.

Na ezekkel kell kezdenem valamit.

Bosszant, hogy lyukas a kanapém de az istennek nem varrom meg vagy cserélem le.
Bosszant, hogy egy időben virágzik minden.
 

Vágyom olyan szintű kapcsolatokra amilyenre nekem van szükségem, de
nem teszek érte semmit és még meg is magyarázom, hogy nincs olyan és fellsőbbrendűségem műérzési közt lesek ki a fejemből és kész.
Aztán a racionális cselekedetekkel elfedem magam és megy az idő.
 

Tudod, arra jöttem rá, hogy én kettesben akarok magányos lenni,
kettesben akarok szabad lenni, kettesben akarok egyéniségek lenni,
kettesben akarok remete lenni, megosztott lélek vagyok, egy léggömbbel
akarok találkozni és léggömb lenni mellette.

Natessék.
Ilyen az ami már annyira nem rossz, csak nehéz.

Ide még két vonal való, a racionalitás logikája, az ebből kinövő prostituáltságérzés, hajjaj, a mérték és egyensúly na és az éniskicsiéhessimogatnivalógondosirányításravágyó tűzgömb vagyok. Vagymi.

Mos a mosógép és tudok pislogni.

 

 

Sajnálom magam. Egy ideje, talán pár hete össze vagyok keveredve. Mivel volt olyan időszak amikor egy de egy terület sem volt rendben körülöttem, azt hittem, ha párat rendbeteszek, majd milyen fene jó lesz nekem. Most azt hiszem, gyökeresen van belémépítve a kielégíthetetlenség, az elégedetlenség. Rendbevágtam a napi menetrendjeimet, egyensúlyt teremtettem benne. Béke van itthon, a felújítandók nélkül rend is, kézbe tudtam újra könyvet venni és vannak ilyen-olyan barátaim. Tanultam valami türelmet, a közvetett játékok kivárásos rendjét és mégis majd felrobbanok valami idétlen türelmetlenségtől aminek oka sincs, célja sincs, talán valami beépített genya tűz ez, de néha nem bírok vele. Még baszatlan picsának sem mondhatnám most magam, hogy arra fogjam, agyi túlterhelt baromnak sem, szóval nincs más, kezelhetetlen vagyok.

Azt gondolom, tényleg vissza kell szállnom a kis hedonista világom tornyába, becsukni az ablakokat és reszelgetni a nyúlfüvet hegyesre, valahogy ez jut nekem.

Úgyhogy most eljátszom azzal, hogy emberformát faragok magamból, hisz nincs hamisabb elképzelés azokból amit csak alkottam. Szinkronba kell hoznom azt amit gondolok azzal, amit kommunikálok.

Mert valahol elcsúszott.

Úgyhogy nyomom a srác edzésleckéit. Két napja. Hogy is van? Huszadiktól kívánja a test..

 

 

Tulajdonképpen nem tudom eldönteni, hogy szegény vagy gazdag vagyok. Na most ne ráksalátára és az autómra gondolj, egyszerűen az életemre, a tartalmára és arra, hogy  valahogy saját magamat kellene gazdagnak vagy szegénynek tudni.

Azt hiszem, ezektől az élményektől gazdagabb vagyok. Talán az is lejön, hogy mennyire más álmodni helyekről és mennyire más megélni. Itt tudnék simán egy kiselőadást írni arról, hogy mennyire más egy képzelt világban élni és mennyire más az ha szembejön veled egy pillanat és megdöbbensz, hogy szaga van. És ott a kompromisszum benne, ami a képzelt világodban nincs. Hát ezt nem tudom még kezelni és ezért nem sírok.

Ott.

 

 

Méltósággal meghalni.

Volt egy bordó diplomatatáskája anno, abból gyömöszöltük a hülye tancuccokat valami Centrum áruházas zacskóba és helyet csináltunk az üvegeknek. Ott bukfenceztünk a Duna parton, töltésen lefelé a kis szoros közelségű emberkéinkkel és az a bordó táska gyönyörű selyemszalag tartóival üzemelt mint egy bárszekrény. Tőle tanultam albumokat olvasni, mint mesekönyvet, reneszánszszagot, Firenzét, Toszkánát, Caravaggio szerelmeit a férfibájban onnan értettem meg és még a fene tudja mit, nem ilyen hatásos dolgok ezek, csak szeletek az életemben és nem csak.

A szüleire is emlékszem, az apja délcegen szép ember volt huncut szemekkel, hülye szó, de nem tudok tartásra mást most mondani, a mama pedig incifinci olaszosrajzú akarat. Aztán arra is emlékszem, hogy a nagy mackó félresikerült rendezőgyanús emberrel esküdöztek, valahol a belvárosban és az apa csak annyit mondott a gratulációmra: nincs mihez...

Nem tudom mi van kiírva embereknek, ez a férfiember (kevés hímneműt érzek férfiembernek, bevallom) most állandó ellátásra szorul, megette az agyát a rák és az agya felrobbantotta a testét is, vihetjük a rothadó ideológiát tevékenységi szintre, egy testet ápolni összes biológiai funkciójával egyetemben azoknak akik felnéztek rá, rettenetes lehet. És rettenetes is.

"Én nem tudtam, hogy lehet ilyen szörnyűségesen nehezen meghalni."

Kérem szépen az összes ismerősömet, rokonomat, üssetek agyon.

Tulajdonképpen most is egy kavalkád van bennem, kusza rendszertelenség amiben erőszakkal akarok rendet teremteni. Nagyon furcsa dolgokkal találtam szembe magam, például azzal, hogy simán felöltözöm úgy, hogy csak az a tény van az agyamban, hogy van rajtam pont olyan ruha amilyen kell, aztán valami olyan is megdöbbentett a napokban, hogy sosem figyeltem magam és sosem kezeltem folyamatokat. Azt látom, hogy az anyagi cuccom sem volt az életben sem rendben, vagy sok volt vagy kevés és megint itt az a szó ami szembeköp: folyamatok. Vehetjük ezt a lakásom állagára is, vagy egyáltalán a csorbultnak érzett nőségemre és a kapcsolataimra, a társadalmi helyemre akár úgy is.

Ezért baszkodom én olyen könnyen a vaslapot és ezért ugrok neki minden feladatnak, ötletnek embernek azonnal könyékig.

Türelmetlen, felfűtött, következetlen és kitartásmentes vagyok. Naja.

Folyamatok...a maguk finom törődésével, a kis közvetett és meggondoltan közvetlen információjával, a kommunikálás érzékisége, szóval van mi hol legyen.

Azon gondolkodtam pont, hogy mennyire könnyű úgy írni, beszélni, hogy általánosságban, az emberek mit csinálnak, mi ilyenkor a szokás, mit látok, úgy is fogalmazunk sokszor, hogy sokan akkor meg ugye a többes szám. Itt is.

És mennyire nehéz azt mondani, hogy én így csinálom, én így gondolom, ilyenkor én ezt érzem és ebben az esetben én így teszek, vagy ezt fogom mondani.

Valahogy távolságok vannak körülöttem, amiket nem szeretek most. Legszívesebben odacsapkodnám a nyers mondatokat, ami úgy sarkosan belémzúgott, de közelséget nem lehet kényszeríteni provokálni sem, azt meg nem hiszem, hogy megoldásként megint a vaslap kellene azzal a ferde tudattal, hogy majd a msáik tökéletes lesz, olyan amilyent én vágyom és gombnyomásra elémterem.

Nehéz.

Szükségem van közelségre, amit ilyen hirtelen emberek félreértenek.

 

 

Sajnálom, de veszekszik az exhibicionizmusom a szembenézési rohamaimmal és azon gondolkodom, mennyire bírják ki a barátaim a meztelen önmagamat, amiért itt néha olyan sorokat írok, amiket valahogy csak magamnak írok.

"-Nem barátkozom."

"-Ezt mikor mondtam? Egyébként igaz, mikor megyünk autózni?"

Najahh mert minden mondatot megélek és vannak olyanok is, amik belémégnek évezredekre, sosem felejtem el őket és bármikor előhúzom.

Mikor, mikor, kedves, a harisnyakollekciómat már felújítottam, a tavaszi szoknyákkal baj van és kell vennem egy kurvacsinos cipőt is és mehetünk. Ezt mondjam meg?

Olyan vagyok most, mint aki a saját hajánál fogva rángatja ki magát a mindent ellepő hamu alól és elkezd virágokat ültetni az összes szabad sarokba. Bal kézzel. A fele megdöglik magától, a negyedét én locsolom túl és a másik negyed úgy néz ki, megmarad. Ismeretlen százalékra pedig én lépek rá és csodálkozom, ha eltört a szára.

Szóval onnan gondokodtam el magamon megint, hogy tegnap egy dologgal kellett foglalkoznom órákig, aprólékosan, pontosan, odafigyelve. Hát majd meghaltam. Hat kört futottam, majd kiszakadt a bélésem attól, hogy egyedül neki kellett állnom, hogy nem szórhatom szét ezer felületes cseppbe magamat. A végén megint a dac és a csakazértis segített befejezni és a mostani hajamnálfogva gondolat.

Aztán egy hetet rágtam, hogy mit csináljak a benti takarítónénivel, francnak megint megélni mindent, futkozott bennem lelkiismeret, megszokás és ugye a nagy átok együttérzősdi, aztán csak oda jutottunk, hogy kirúgtam. Kedvesen, közösen, egymást. Mert mennyi minden fog, ami már nem jó, működik a megszokás, a sajnálat, ami hamis, mert ugyannem kell sajnálni, építek egy várat, hogy aztán belehal, ha ezentúl nem mossa pörköltesre a villákat. Mert mindig levédek magam körül mindenkit és az nem is nekik jó, hanem az én kis gondolkodásmentes világomba fér bele, hát egy frászt.

Láttam már azt, hogy ilyen belepunnyadások hova visznek, mondjuk mocsárba.

Mondjuk akárhogy nézem, nekem minden területen van egy bealudt lemaradásom, gyorsabban kell cselekednem, gondolkodnom és teremtenem, mint azoknak, akiknek egy ívet rajzol az élete.  Csakis azokat a tevékenységeket, gondolatgömböket, élvezeteket, élményeket amikben én vagyok. Más nem fér bele, sajnálom.

Talán az odafigyelés és a tapasztalás szaga, az igen.

Kell nekem az a kályha.

 

 

 

 

 

Néha a legegyszerűbb emberek tudják azt, amit a bonyolultak csak sejtenek. Még az is lehet, hogy látják, vágyják is, de nem képesek megcsinálni, megtenni, lépni felé, mert hálóként akadályozza őket a bonyolultságuk, gúzsba köti őket, millió bennük a kétség, a patikamérlegen mért feladat, a mondatnak ezer jelentésűnek kell lenni számukra és nem is ez a korlát rajtuk, hanem csak annyi, hogy egy egész játszótérnyi mászókát akasztottak magukra és még ott az az átkozott hinta is. Lánccal.

Mert ugyanolyan néha rádöbbenek, hogy a dolgok egyszerűek, kibontom a macska farkát és nincs benne csak egy kis izom és csont, ugyanolyan, mint a tigrisében.

Mondom ezt most, hogy számot kell vetnem azzal, hogy belepiszkáltak az agyamba, megsimogatták a hiúságomat, elindították a bedöglött agyszögleteimet és elémpakoltak egy kihívásnak nevezhető gombóc csomagot: nekem ez egy élvezetes lehetőség.

Előttem pedig egy barna csomagolópapír halmaz volt éppen, kibontottam azt a véres szívet és már megszokottan nem a használati utasításnál kezdtem, pedig rajta volt az adatadó felirat: vigyázz, robban.

Naszóval, végignéztem ezeken a hamvábahótt elbaszottdajerfejű nőkön tegnap és két óra múlva tetszett a feladat. Perverz hülye kurva... Na ezt magamnak mondtam szépen, de kicsöppent a nyál a szám szélén, megütött a mindenhatóság szaga, imádom a meghökkentő szabadságom tekervényeit, de itt jött szembe még a távolság gyönyöre és a bejárható erdőillat.

Szóvalkettő, tetszik, hogy felelős leszek még vagy tíz emberért, van köztük lebiggyedő pofázmányú alignő és ifjú titán egzisztenciateremtő ballépéseiben botladozva, van itt kételkedő szőke kislány és atomprofi szélesarc.

Meg bevallom, tetszik a pénzszag is, azt szeretem én ha nő a fűben, nincs izzadtságszaga és számolatlan, mert még most is azt mondom minden égigorrú kételkedőnek, hogy akkor tehetem meg lemondásszagú döbbenetek nélkül, hogy ne foglalkozzam vele, ha van.

Mindenkinek megvan a maga halála.

Addig pedig mindenkinek megvan az élete is.

 

 

 

 

Azt gondolom, egy szomorúan dühös tehetetlen érzés az amikor várok egy eseményt, egy együttlevést, elképzelek egy megélendő élményt és építem a lelkemben, készülök rá szeretettel, fontos nekem és elveszik.

Akkor szomorúan fájdalmasan dühösen tehetetlen vagyok teljes mélységemben és szúrnak bennem mondatok, kis kócos tollú veréb leszek aki sír a sarokban és csak ül bennem ez az érzés amitől szomorúan fájdalmas és tehetetlenül dühös vagyok.

Mert aki már készült együttlevésre, elképzelt egy megélendő élményt, építette a lelkében, készült rá mosolygó szeretettel, fontos volt neki, annak tudnia kell, milyen egy kócos veréb a sarokban amikor tehetetlenül fájdalmasan dühös a szomorúság, ha elveszik .

 

Tegnap reggel egy nagy kupacnyi balesetbe estem bele, az egyik mentőautó előtt a narancssárgára szíjazott csomag és vijjogott velem szembe a másik. Tengerimalaccá lettem rögtön és néztem ahogy kinő a szőröm, sárga-fekete mintás lettem és nőtt körém még harminc társam. Aztán mindegyikünknek lett egy narancssárga szíjazott csomagnyi tolókocsija, emelgettük a lábainkat, dörzsölgettük a cipőtalpat a betonhoz, én kerestem a feliratokat is, hogy melyik felén kopik az a futócipő, külső élen vagy belsőn, amit nem vettem meg, majd mindegyikünk lehajolt és próbapörgette egyesével a kocsik kerekeit, csíkra pördültek felemelve a semmibe, szigorú tekintettel néztek rám a versenytársra és még álltak ott figyelve a narancssárga hullámokat a takaró alatt.

Felcsatoltam magamra a pulzusmérőt, oda, ahol órám sincs és kiegyenesedtem mind a négy lábamon, felborzoltam és megráztam a szőrömet, elválasztva egymástól a sárgát és feketét és lenéző pillantással odaálltak közéjük a vonalhoz és mentem.

Hirtelen minden csendbe fulladt és csak az a kép van előttem, ahogy ezernyi narancssárga csomagos hordágy repül a 11-esen, összevissza kuszán, egymásnak is akadnak néha, de futnak a kis görbe lábak, nem is látod őket annyira és csapzottak a szőrök, lihegés és horkantás hallatszik ide meg a felmérő nézés, néhol a dac akarata vagy éppen a könnyedség bakugrásainak toppanása, de ezer pötty lesz gyorsan az a szürke csík és a kutya nem törődik azokkal a narancssárga csomagokkal és még az a vagy harminc tengerimalac sem, csak én.

Én, aki nem vette meg sem a futócipőt, sem a pulzusmérőt, órám sincs még a hiányos kezemen, én, aki azon gondolkodik, élvezet vagy sikító menekülés, ha oda akarod dobálni a csomagokat a világnak, na nem is annak, hanem egyed egyedeinek és utána beülnél a sarokba szűkölni, hogy mi lesz, onnan lesnéd a következményeket tulajdonképpen mosolyt és meglepődést várva de nem tudsz szépen építeni pedig szembejött veled a feltétel nélküli elfogadás és a gyümölcsöző súrlódás és kell vele bánnod a hülye egymondatos vélt kommunikációd mélyén és nem is sárgafekete a szőröd meg nem éppen az a megoldás, hogy a narancssárga csomagokat egyesével kibontod, a nőknek valami egyenes táblát mutatsz kedves tartásból, a hímneműeknek pedig kivered a farkát.

Hiába agyalsz rajta zazie, amire megfelelő a 82-es út, arra rövid a 11-es.

Úgyhogy tűnés órát venni a hiányodra, külső élen futócipőt, tanuld meg milyen tervezni és élvezni a hegyremászás útját, milyen élménye van az egy lépésnek, érzed az idő minőségét meg és hallgasd a szívedet amíg dobog.