Hát ez a gondolat onnan kezdődött, hogy zitakutty nem volt hajlandó velem lejönni a litben. Na nem csak a liftben, már a lakásból is úgy kellett kiterelni, de a liftajtóban tökéletes magabiztossággal gondolta meg magát és erősen ráutaló magatartással közölte, hogy ő hazamegy.

Állok ott összefésülve magam, praktikus gyakorlatiassággal egy hatalmas pizzásdobozzal és egy szintén kukázandó párnával a kezemben... ó, hogy utáltam mindig is ezt a szót: praktikus.. majdnem úgy mint a kiadós jelzőt, az alkoholmentes sört a művirágot és a guminőt. Jahh ne legyen nemi identitászavarom, műfaszt...akár van mögötte tartószerkezet, akár nincs.

Nahh, elcsúsztam, térjek csak vissza az agyhányadékomhoz, szóval zitakutty hazabilleg, nem veszi be az érzékeny lelke a pizzásdobozomat és még a párnát sem, pedig szép piros.

Megalkudtam a gyakorlatiasságommal, leadtam a praktikusságot az ajtóban, aztán szépen vigyorgó szeretettel odafigyeltem a kutya testére és lelkére, bár nem ez volt igazán a sorrend, de kettes összhangunkban battyogtunk le futni egyet.

SZóval, hogy emelkedjek ki a történet fölé, valahogy annyi a lényeg benne, hogy a kurvaannyát akarok én minden logikusan és gyakorlatiasan összerakható dolgot úgy azonnal most és miértnemost megtenni, ha a másik lelke nem veszi be, nem gombnyomásra működik akárki és nem olyan pillanathasítás alatt mérlegelő mint én és nem is olyan kalandvágyó meg kísérletező szellem (vagy test), hagyjam már megérni a folyamatokat és kinőni azt ami nő, nem nyomni lekicsinylő arcberendezkedésemmel mélyre hanem rácsodálkozó eleganciával figyelni azt a meglevő pipilépésnyi pillanatot, ami van.

Szóval legközelebb bemutatom a pizzásbodoz belsejét valamit a párnán heverés élvezetét zitakuttynak és talán akkor liftközelségbe engedi magát velük, de most az igazán a lényeg, ki és mikor viszi le a szemetet az ajtó elől végre.

Azt mondta, sírjam ki magam minden nyavajáért, agyaltam már olyanon, hogy világéletem összes sérelmét kiírom magamból onnantól kezdve, hogy az anyám nem tudja megmondani hány órakor születtem és annyira fiút vártak, hogy el sem tudták képzelni, hogy lányuk is lehet. A vége valahol a pillanatban van de a fene tudja honnan került belém ennyi életszeretet, néha előbújik, fapofával táncoltam egész este is addig amíg charlestont nem kellett ropni, amit nem akárki tud és mindjárt látszott rajtam a függönyrojtos szoknya, a kis topogós cipő, hiába deszkán táncoltam, parkett lett az és álltak az ujjaim kifelé úgy ahogy kell és élveztem, úgy istenigazából kiléptem és imádtam az ámuló szemeket.

Ki kellene írnom a Durrell könyvek sorsát is, hogy mennyire figyelni kell másokra, mert csak úgy meghalnak, miközben kinyomod a telefont. Majd.

Mit is kellene még, lenne, de képtelen vagyok belekezdeni, nyúlik mint a rétes, bár nekem csak a széle jut eszembe amivel öreganyám körözött a nagyasztal körül.

Szóval innentől a laposnapló, ugye, kezdhetem, hogy Kedves Naplóm, beszélgethetek veled este és kurvajól elvagyok. Furcsa egy nap volt ez, kicsit kibújtam a vaslap alól, vagyis előjöttek a kis egyedülmegélős cuccaim alóla megint, megsimogattam a virágaimat, környezetet teremtettem, összeraktam a Sziget programomat, nem semmire sikeredett, őrült kiszabadulásnak látszik így előre, ültem a homokban egy könyvvel és figyeltem azt a hatást ami belémmászott megint, vízimanókkal, hullámnyelvekkel és mogorván kántáló hegyóriásokkal, elakadtam egy filmbéli mondaton, valahogy így hangzik: ha valakinek belemászik a fenekébe az ördög, ott baj van.

Azt is mondta, hogy hülye vagyok, mert miért nem csörgök rá, ha arra járok és ugrom fel vagymi, de olyan nehéz ezt megmagyarázni, hogy nincs benne az agyamban, hogy úgy ugrok bár lehet, hogy egyszer lesz. Így aztán feltekeredtem a biciklimre és élveztem a szelet, hülye egy izé, de a magabiztosságomat is élveztem, a kis koordinációimat, mentem árkon bokron, tömegen ágon füvön akármin keresztül, néha eljutottam odáig, hogy majdnem tudtam megint milyen a mediterrán hajnal sirályszaga, pedig úgy eltűntek belőlem ezek a kis kanyarérzések egy ideje, hogy azt gondoltam, elő nem bújnak soha.

Nahh most is csak megmutatták magukat, aztán amikor berendeltem egy benzinkúton a cigimet egy pasi szemébe nézve akivel vagy két évig családilag kapcsolatoltunk, süvítő kék szeme van és gyűrött arca, ott nyomja egy nyamvadt kúton a kanyarban, nem szóltam, csak otthagytam a kerek pénztet és köszönés nélkül kijöttem. Csak az jut eszembe, hogy a felesége talpas pohárból itta a sört a kocsiban is, hozta magával és embertelen nagyokat röhögtünk.

Tulajdonképpen nekem is van gyűrött arcom, kis elosztható megéléseim is vannak, azt hiszem befelé fordulok megint magamba, valahogy az járt az eszembe, hogy ezer dolog történt ma ami közösen megélhető, de egyedül nyomtam, aztán a teszkós jött elő, hogy ő alkalmas volt bármi ilyen kettességre és mégsem kellett, akkor valami más van.

Lehetett vele nyaralni, főzöcskézni, csak úgy lenni, jókat beszélgetni, észt osztani egymásnak, biciklizni, tengerben szerelmeskedni, zuhany alatt dugni, biliárdozni, táncolni, enni inni, aludni, operába menni, mittudomén, jött és mentem.

Mégse kellett.

Akkor most mi a frász van? 

Mi is kell nekem?

Tisztázzuk csak kedveském, hogy ez még mindig az az idegbeteg rinyálós picsa, aki majdnem belebújt megint abba az útba, hogy a megértés kielégítő hős cselekedet, fene okosságom érdeme és milyen jó nekem, hogy mindent megértek és értek, mennyire jó és több vagyok és akkor mi van...

Gyártom a rendszereimet, baromira tudom én, hogy mit kell csinálni meg milyen útjaim vannak, tudom hogyan kell elmenni kikapcsolni magam, tudom hol a gomb rajtam, tudom hol kell sikerélményt venni és meg is csinálom, tudom hol árulják a szépséget ami nem onnan jön ami bent lakik de ez a kurva világ a maga spotjaival csak fényképszerűen mér és legfeljebb a felirat jut el agyakig, ha eljut egyáltalán és én sem vagyok különb, nem nagyképű rizsa ez hanem valami önsajnálós szöszke hangulat.

Azt mondta nekem ez a nő, hogy sirassam meg magam. Vagyis nem mondta, hogy ezt tegyem, de elmesélte milyen az és mi van utána. És akkor mi van, ha van utána valami?

Van utána valami?

Azt hiszem, oda jutottam el, ahova még életemben sem.

Valamire képes voltam.

Mert terápiás jellegű kifolyás ez, tele vagyok ömlesztett információval amit nem tudok éppen hova rakni. Kezd az agyam helyrerázódni, bár a felismerés nagyobb gázokat takar mint gondoltam, bőven van bennem még kezelendő és nagyon szeretném most, ha senki nem engedné el a kezem, aki fogja.

Gondolkodtam már azon is, hogy tizenötezreskéhez visszamegyek mielőtt mondjuk pánikbeteg leszek vagy hívő buddhista, alkoholista már megint nem, csodával határos módon egy korty szesz sem megy le a torkomon...hmmmm egy ideje.

Viszont kurvajól tudom tekerni a seggemet, hjahh meg itt a rácsodálkozás bennem a magamutogatás örömére, nevezhetjük örömteli felvállalásnak is vagy mifene.

Naszóval, kezelésem folyik, munkaterápia, reggeltől kezdve ezer dologban kellett agypörögve dönteni, két percen belül békíteni, rendszert teremteni, emberként melléülni és elnézve szeretni, közben úgy megkapni azt amit akarok, hogy ne vasvillával menjek neki annak, akit azért fejbecsapkodtam volna a trehányságért de ha megbillegetem, csak trehányabb lesz és nem megyek vele semmire.

Na akkor.

Holnaptól jön az új fiú is dolgozni, azt hiszem, az is megviselt engem, hogy hirtelen kurvanagy lettem, máshogy kell vezetni, más a felelősség, mások a feladatok, hirtelen lett ez a nyakamba a kis vállvetve dolgozónak és sok lett a pénz, mások a kötélhágcsók és a trapéz is jobbra billeg vagy balra, fene tudja, de hirtelen kellett felnőnöm a feladathoz és tényleg megvisel. Csak nézek néha, mekkora izéket költök, mekkora azokban döntök, milyen dolgokra kell odatennem magam, jólesik ám, nem rosszak ezek, jók csak mások és nem lehet azt mondani senkinek, hogy hóhahó én ilyent először csinálok, majd rajtad kísérletezem aztán izé, hanem csak az jöhet ki belőlem, hogy így legyen. Max a hogy akarod...az is, oktatást köszönöm, alkalmazom, jólesik, működik és úgy legyen.

Igen, kellenek a barátaim.

Igen, kelljek nekik én, valamivel, amit én tudok.

Faszomzombihülyenő.

Tizenötezreske vagy önküzdés hullámlovakon?

Azt hiszem, jó lesz, ha lekattanok lassan erről a témáról, kipörgöm magam oszt kész. Talán éppen ez volt a feladata ennek az időszaknak, hogy a sok beszorult girnyókot szétköpködhessem a világba és tisztábban lássak, marad ez a hely nekem őrülten meztelen, az a szint amiben lágyan szép és undorítóan gonosz is lehetek.

Nem nagyon tetszik, hogy magamra veszek olyan sorokat amik vagy nekem szólnak vagy nem, ha szólnak, akkor sincs semmi csak fájnak mert van benne igazság de ott lakik bennem az is amitől nem igazság az igazság, mert mindennek van egy másik dimenziója, amit én tudok magamnak, hogy lehetséges minden amiben varázs van csak néha ott is varázst érzek ahol nincs egy csepp sem és nyugodtan lehet ezen is rágódni, hogy mit emlegetem ezt a varázst ezerrel és mit kapaszkodok bele.

Szóval most éppen genya vagyok és gonosz, talán azért mert ide leírom azt, hogy attól, hogy elvették a játékomat olyankor, amikor éppen nem akartam odaadni, önző vagyok és akaratos, adtam volna amikor én akarom, de tényleg ez a jó szó, hogy elvették és azt is tudom, hogy nem olyan szép az a játék, mint amilyen a nekemszép, bár már megint striguláz az agyam de elverem belőle ezt, viszont akkor is ott van a kék, ami végülis pirosra festett.

Natessék.

Hát ez itt kérem még nem lesz éppen bebújós bejegyzés és éppen egyértelmű sem, furcsa érzések keverednek bennem, szélsőségesek, a saját hülyeségemről, az értékrendem elcsúszásáról már megint, hiszek benne, hogy semmi sem véletlen és éppen itt az ideje, hogy kilépjek abból a semmiből, amiben majd egy éve heverek. Jöhetne az, hogy nem tudok a fenekemen maradni és majd-majd elkap a mások cölöpverővel földbe döngölése, mint vágy, jön belőlem most az összehasonlítás is rendesen, meg az a tudat, hogy ez nem az én utam, nem az én pályám, ha röp ha nem, tisztán tudom és mindig is éreztem csak elkapott valami baszom hév mert azt gondoltam, hogy ilyen egyszerűen meleg is lehet az élet.

Undorodom attól, ha valaki csak sérteni tud egyszerű fegyverekkel, abban nincs semmi élvezet és nincs benne tartalom, tartás és gondolat sem, még az eszköz is túl egyszerű, talált bot vagy éppen véletlen információ, lehet bele kapaszkodni de nem érdemes, sértésnek csak abban az idegállapotban tűnik, amikor éppen azzal küzd az ember, hogyan menjen le abba a világba ahol anyagból rajzolják az elfogadás feltételeit és kérdőív egy ember, ahol a tények sarkosak és szélük van, festett szélük odaragasztva a lapra, ahol néha felfeslik és felpödrődik a szegély és a képzelet teszi csak oda, ahol van.

Néha alánézek. Csúnya ragacsos szürkesárga csíkok vannak ott, elvesztették a tulajdonságukat a hatalmukat is a papíron és csak úgy vannak, megmagyarázzák, hogy fontosak voltak valaha és ők aztán ragasztottak, azt álmodják van valami amitől újra rajtuk a papír, de nincs, nincs vissza csak előre és aki benne van a vanban az csak pontoz és nincs benne az az öröm, amit most nem tudok idetenni mert azértse.

Nem tetszik nekem ez az elcsúszott szerepem, azt hiszem ezen tekerednek az idegszálaim, a misztikum a misztikumé, az összetett mozdulat az összetett mozdulaté, nem tetszik az a kép amit magamról festettem, mert csak egy szeletem és túlspiráztam csupa áldozatkész odaadásból, szeretném nagyon konkrétan idetenni, hogy amiből kiesik a varázslat abba cserélhető szereplősek a valóságok, bár én imádom a varázslatot és szükségem van zöldhajú manókra, de eladtam ezt az örömömet egy tál lencséért és most jövök rá.

Na ez fáj, kérem, a saját hülyeségem, hogy elmegyek a sárgarépa irányába, mint az a bizonyos szamár.

Pedig annak a répának nem kellene örülni, amelyik a semmi szélén lóg egy göndör hajszálon, nincsen levele és nincs gyökere, lepucolták már a héját is és arra fújja a szél, amerre a tökök laknak, mert valójában a héj alatt tök, mindjárt gömbölyű is lett ahogy keretét vesztette én meg azt hittem tényleg sárgarépa mert szerettem a színét és azt a kanyont ami felett lebeg.

Nafaszom, nőiesen, tulajdonképpen angolórán jöttem rá, hogy valami ködös szar van velem, hol van itt az a nő, aki vérből nő és nem siránkozó idegpicsa, mi a fenétől kattanok az összes zavarosagyú kiegyensúlyozatlan senkire,  isteneket keresek agyakban aztán rádöbbenek, hogy csak nagyot fingó emberek, pedig azt látom most, hogy a nagyot fingó emberek közt laknak igazán az istenek.

Nem tudtam odafigyelni. Nem. Sok dolog van, amira egy ideje nem tudtam odafigyelni, elszálltam valami kurvanagy ködbe, amiben úgy szépen ellebegtem, nem fogtam meg senki kezét és akik az enyémet fogják, azok sem tudják, mit fognak éppen, a ködöt vagy az ujjam végét szöszmösz módon teljesen. Azt az ujjam vágom le, amin nő a körmöm és nagyon gyorsan kipofozom magam a ködből, baromira fáj, mert kényelmes volt és langyos élvezet, azt hittem találtam valamit abból ami én vagyok de ez nem igaz, mert ami én vagyok, azt csak magamban találhatom meg.

Csalok. Csalok akkor amikor olyan kezeket fogok amiben nincs semmi, becsapom magam, mert azt akarom beletenni ami nálam van, nem fogok ezentúl sem a realitás földjén üldögélni, eddig sem ott ültem és ne verjen senki orrba vele, köszönöm, nem kérem. De csalni sem akarom magamat, utálom azt is, hogy azt a részemet nyomtam, ami hasonló nyomor és túldimenzionáltam az egészet, pedig én már nem úgy kezelem, hogy bennem él mert megszöktek a nyavaják csak a tetű együttérzés része maradt, most lehet, hogy pont arra volt szükségem, hogy kitegyem őket valahova az ablakba, megszabadultam egy-egy részüktől és ez a szerep elveszett, beleért a megértés kipipálós hullakamrájába és majd elégeti valaki a többi szeméttel együtt, ha ideje lesz. Milyen kurvajól illene ide a :leszend-

Az ami maradt, az cserélhető. Varázs nélkül minden, mindenki cserélhető. A sanyifiúval szerelgettük szét most azokat a gondolatokat, hogy táncolni becsípve nem szabad. A flow-érzésnek ott kell lenni az életemben ahol megvan, ahol megteremtődik teljes valóságában, ahol kikényszeríti a környezet, jön egy ember hatása mellé esetleg, ahol benne van az én koncentrációm, esetlen tudásom vagy hívhatjuk akárminek is, de stimulált helyzetekben öncsalás az egész, magamnak gyártott illúzió, ami néha kell, érdekes, érdemes és megéri, de az nem az, aminek szánom, öncsalás vagy menekülés abba ami valójában nincs meg, nem azt mutatom kifelé amit megélek hanem felspirázom magam egy olyan érzésszintté amilyen szeretnék lenni én vagy akárki más, zöngés vagy zöngétlen.

Naszóval. Necsaljzazie...

Jön a kiosztás magamnak a holnapi nagypofon elé, csinálj leltárt abból amit egy ideje nem éltél meg, tedd el azokat amiket viszont megéltél a sufniba és ne képzelj bele olyan hatalmat ami ott ugyannincs de vágysz rá és szépen a kis stimulálásod majd tökéletes szerkezeteivel megteremtetted, aztán köszönd meg szépen az eddigi jóindulatot, amit akárhogy hívunk de számodra kezelhetetlen mert nem ott a helye ahol van és ez is a nagycsalás része, ne akard megmagyarázni másoknak, hogy ez így van mert nem is érdekes, ne akarj útmutató lenni annak sem aki kéri, ne nyomd azt a feledet ami nekikvaló olyanoknak akikről tudod mit várnak, tedd le azokat a dolgokat az asztalra mik neked saját magadnak fontosak és hidd el, hogy ami neked kell, azt azoktól megkapod, akitől mondjuk nem kéred.

jahh és térj csak vissza ahhoz a hitedhez, hogy az elfogadásban nincsenek szeletek.

Az már az elkötelezettség félelmének éppen cifra vagy nyers kőből font szerkezete, ami gyorsan kilátszik, csak egy ideig nem hiszed vagy éppen benne ülsz a ködben és nem veszel róla tudomást, mintha nem lenne. vedd észre, hogy az csak egy kurvajól megcsinált szekrény, nem bástya és nem várudvar, örök darab és kidobták a kulcsát miután meghalt a favágó, az asztalos és a szekrény tulajdonosa is már mérget evett.

Idő.

Nacsók.

Mert az embernek akit nem kellene férfinak néznem hanem semlegesnemű zombinak mert ő annak lát engem, húsleves és rántotthússzaga van. Aztán meg mintha úgy lennének a dolgok, hogy amt kér az ember az teljesül, amit nem kér azok meg nem történnek meg.

Hát kedves jézuska, add meg nekem, hogy egye már meg valaki a kibaszott húslevesemet, tegyen rá hólyagos rántott húst meg szeresse a kocsonyát mert én utálom és had nyomjak le a torkán ecetes halat egyszer jó hagymásan és jusson eszembe a bizalomháza azzal az arccal együtt ami egy ecetes hal közben bennem lakik. 

Úgyhogy jobb ha csak arról írok, hogy beindítottam megint a Faluetető Vállalatot, főzök.

Sajnálom kérem, valahogy a tegnapi napnak többszáz tanulsága lett, úgyanúgy mint a tegnapelőttinek is meg aztán ki tudja mikor régen mi.

Majdnem leírtam mind, de hálistennek nincs több időm, úgyhogy maradok a megnevezhetetlen ebédnél, végy csíkra szelt csirkemellet, pirítsd le, nyavalyázz rá kínai mindenféle zöldségeket, bazsalimom só szerecsendió, mustárhegyek, egy aktívia az emésztésre vagyis mert az van, balzsamecet szójaszósz akácméz.

kb ez vagyok.

jahh meg hozzá vadrizs.

a harapósabbik.

"Megértési kísérlet... Ilyenformán hit... Ilyen formán valami, amit én úgy fogalmazok magamnak, hogy látom, de nem tudom csinálni...
Viszont ennél jobbat még nem találtam."

...mert elmondom azokat az érzéseket amik bennem vannak úgy, hogy újra elolvastam, néha nem néztem meg minden összefüggést csak ahogy én veszek magamhoz valamit képben nézem úgy ahogy van, felemelkedik és spirálban forog gyorsan felém, bebújik minden lyukon de nem adja oda a földreszegezett értelmét csak úgy morog és zümmög, keresi a helyét, a kis üres lyukakat a szivacsos szerkezetemben és ahol helyet talál beleül és elalszik.
Megvárja szépen, mikor veszem elő, van amikor nagyon sokára lesz ez és le is kell porolnom de van amikor egy szösszre kiugrik elém és vezkőzni kezd.
Egy gondolatsor sosem lineáris és sosem irányul egyfelé. Van iránya de változó, beletorkollanak mellékutak, ráesik a hó, vagy szétfújja szél, megáll valahol árnyékban vagy éppen szenved attól, hogy egyenes lehetne de nem az.

Miért gondolsz belém ellenállást, mitől látod az anyagi való megtestesítőjét kis kusza világomban?

Tudod, ahogy elolvastam, az általad képembe nyomott szó jött elém, tűzfényben: kinyilatkoztatsz...fennsőbbrendűséggel, kioktató hangsúllyal, a megtért vándor oltárra festett tapasztalatával, nehéz az érzésemet leírni mert csak szokás szerint érzem és nincsenek határai, íve van és a gyomromban egy éppen ehhez összeállt halmaz, de akkor is oltárképnek látom aminek a megalkotása félelmetes élvezet lehet de kopik rajta az aranyozás.
Nekem egy másik szó is bevillant, onnantól, hogy metafizika vagy már megint bújnék vissza előle a kis megnemnevezendő és nem kategorizálható megfogalmazásaimba, de számomra ott pofonként jön a szó: egyensúly.

Mit kezdjek azzal az érzéssel, hogy az írás alapján,egy belső kidolgozott, megélt, küzdelmeiben gyönyörű egyensúlyban élő embert vélek látni de folyamatában benned nem azt látom.

Mit kezdjek azzal az érzéssel, hogy ez a tovább nem hoz békét csak esetleg megértést, nem hoz megülepedett bölcsességet csak okosságot és nekem sosem volt a felfogásommal, az értéssel, a tudással konfliktusom magamban, nem hiszem azt, hogy ha többet tudok, az egy mérce és akkor jobb szebb vagy éppen zöldebb vagy sárgább ember leszek. Eleve benne van a mihezképest vagy kihezképest ami nekem nem volt sem cél, sem motícáció az életemben.
Maradok az egyensúlykeresés illúziójánál, elfogadom a változás illúzióját, néha félek tőle pont azért mert tudom, hogy minden változik és néha megrémít az ismeretlen, néha bízom magamban és kitárt mellel megyek a szélnek szembe, megkísérlem az anyagi és törvényekbe szedhető valót ugyanúgy kezelni mint minden mást, ismerni a korlátokat de érezni, mi van azon túl, tudni, hol lehet a rácsok közt átugrani, álmodni a sarokban ülve hab felhőket és zsigerből érezni mindent, ami van és valamit, ami éppen nincs.
 

összhang
 

...és számomra sosem az a kérdés, hogy értem-e hanem az, hogy abból a sok mindenből amit értek, mit tudok megcsinálni.

...szerettem volna összecsiszolni a Te tudásoddal

mert minden érdes felületnek simító hatalma van

Kezd összeomlani a tartásom, mindig megmagyarázom az okait meg a lényegeket de most nem akarom, és muszáj rendszereket építenem ahhoz, hogy az az ideggócos építmény ami én vagyok, most valamennyire egyben maradjon.

Hívhatnám ezt most el nem küldött romboló levélnek, önpusztító meztelen ámokfutásnak, nevető megfigyelésnek a felperzselt faszom táj felett, mittudomén lehetne öngyilkos mazochizmus szaga vagy éppen önigazoló provokáció is, pont azzal szemben amire egyelőre nem vagyok képes, itt most nincs bennem folyamat és csepp türelem sem.

Tudom, hogy mire van szükségem most, arra, hogy egy pillanatra se engedjék el a kezem,  úgy, mint egy halálos beteg mellett. De a beteg sem hív segítséget csak akkor ha már éppen megfulladásban van, vagy éppen akármitől tehetetlen, halálos fájdalmakban nem segítséget hívnak hanem ordítanak vagy nyögnek, elvesztik összes méltóságukat és leengedik minden nedvüket.

Faszom.

Sokadik faszom, hogy ne legyek olyan lágy és gyengéd, olyan simogató és kedves, ne legyek odaadó és önzetlen, ne akarjak kicsi lenni és bújós, ne mozduljon meg a kezem lágyan és ezentúl se bújjon ki belőlem mindez akkor, amikor azt érzem, hogy olyan képet adok, amilyen nőt még letakarva röptében részegen megdugni sem nagyon lehet.

A többi rizsa, az a fokú meztelenség amit nem kellett volna kiraknom, bánom, mert csak fedél és árnyék, köd és magyarázkodás a szó és a figyelem megvásárlása, az idő begyűjtése, rosszul sikerült direktmarketing vagy éppen semmi csak a másik értéke, hogy nem ver fejbe azonnal, mert nem az ő eleme.

Szóval rendszerek kellenek.

De az sem megy.

Mert azzal az emberrel akinek ezt meg tudtam mutatni, elhatároztuk, hogy jövő decemberben nekünk Remediosban kell lennünk.
Ragozhatnám azt, hogy milyen fene meghatározó személyiség vagyok meg azt is, hogy élvezem, ha beleviszek elragadtatásokba egyeseket, de nem ragozom, élvezem.

A városba nem megy túristabusz, innentől kubai viszonylatban mondhatjuk azt, hogy semmi sem. Szóval megmaradt a belterjes életszeretet, a városka mese gyarmati meséje kaszinóstól szökőkutas főterestől és egymásnak élő emberestől.
Szállásadónk a kedves Szonja, egyfolytában beszélő csupaszív nő, nyomja spanyolul de olyan gesztikulációval, hogy én, aki aztán semmit mégis értem,
emberi nyelve van, emberi teste és odaadja mindenkinek.
Mesébe illő belső udvarokon táncoltunk, családi ünnepségekre hívtak meg bennünket ahol azért a zenekart mi fizettük, de ezt a bájt egyszerűen benyeled a viszonyaik láttán.
Szóval Remediosban van Kuba legrégebbi temploma. (szép magyar mondat)
Körbejártuk szépen vakító hőségben amíg a kis hátsó bejáraton be nem léptünk a sekrestyébe.
Hozzá
A sekrestyéshez, aki ugyanolyan szívesen fogadott bennünket mint ott minden ember a másik embert, elmesélte, hogy ő 68 éve ott lakik ott a templomban és nyomta a történelmet. A maga kis imádnivaló iróniájával fúszerezve, ezernyócszázgömbülyűbillentyús írógéppel humorizálva a kubai nemlétező interneten, de nem ezek a tények számítanak asszem, hanem a bemutatkozása, az életszeretet ami azt jelentette nála, hogy ő rendes ember, ugye, 68 éve a templomban, sosem ivott, sosem dohányzott de hát ugye a nőket is sosem vetette meg.

Szóval a mi szenvedős madonnákhoz szokott szemeinknek furcsa egy kasztanyettát csattogtató várandós Mária-kép, állítólag a világ nőgyógyászai csoportben térdeltek le elé, hogy hét vagy nyolc hónapos terhes.

És mivel és-sel nem kezdünk mondatot, csak én, a lényegről nem beszéltem.
Arról sem, hogy milyen érzés, amikor ezerrel tűző napon biciklis fiú visz ki a vagy húsz km-re levő cukorgyárba, majdnem szégyelled magad de csak a napernyőt igazgatod, azt is nehéz a mi menetünkkel elmesélni,hogy lehet úgy strandolni, hogy vár egy taxis, amíg be nem fejezed a küzdést a medúzákkal.

Szóval miért akarunk kimenni újra ide?
Érezni.
Azt ahol a misztikum tud randevúzni az élettel.

szélessávon.
 

Hát ennek az írásnak se füle nem lesz se farka, mert a saját kis fokozott állapotú érzelmi rendszerem mellett párhuzamosan mozog a kétnapos élményem melóilag, az a fene jó érzés, hogy embertelen kurvajól tárgyalok és zseniális agyam van (jólvanna, a megrovást kéretik nem ide írni, holnapra ez elmúlik), leírnám szívesen azt is, hogy mi van most bennem és kezdeném azzal a dumával, hogy nem igaz, hogy feltétel nélküli elfogadás akárhol csak létrehozható az életben, három ideje van akárki szerint (kérem ez egy idézet amit nem tudok idézni mert magamévá tettem) az első három évben képes rá, eszeveszett szerelemben és a halál óráján, ámen.

Mindig olyan szembeköpős odacsapkodós bejegyzést akarok írni magamnak de ugyanolyan mindig elkap a szégyenlősség, a meztelenség félelme és csak prüszkölök a kis frázisaimban meglehetősen értetlenül és bénán.

Szóval amikor az egy szem őszibarackot eszem meg hatvankét darab sárgabarack mellől és fogy a málnapálinka rendesen, akkor mindig fene nagy racionális fogadalmaim lesznek. Mindig bepótolni szeretném életem elbaszott cuccosait és valami extra sebességgel pótolni magamat is a ki nem mondott szavakért.

Hjahh ez már megint pátoszos rizsa és megpróbálom magam odapofozni a falhoz, mondjuk keresni egy angoltanárt, összerakni a mézeskalácsház álmomat, elolvasni az elolvasandókat, meghallgatni a beleülős zenéimet, mondjuk ehhez végre megcsináltatni a mélynyomókat vagy venni két másik tisztességes hangfalat és már olyan racionális feladatsor lesz az egész, hogy ilyeneket beleírni, hogy kérem szülnék egy fiúgyereket pl, vagy vigyem már vissza a kis fenekem az egyetemre nincsenek is benne és futkoznék időben gyorsan előre és vissza, nem akarok egyszerűen ülni a hegycsúcsváró csend szülte semmiben.

Tulajdonképpen a feloldozást várom. Azt amitől lehullanak a bogok a kibaszott kötelekről és életet lehel a lábaimba, azt ami megfogja a mellbimbómat és nagyot csavarintva sziszeg szembe zümmögősen és azt amitől elszáll a vatta az agytekervényeim közül, éles leszek és kontúros csibe, belehúzott nagy szénráncokkal és mesélek neked majd arról ami fenségesség én vagyok.

Nézd, egyáltalán nem vagyok hálás, hogy befogadtad a gyerekemet, megint adtál talajt annak a tökéletesre fejlesztett menekülőtehetségének, hogy vannak hülyék, akik egy ideig beveszik a világát és elbújhat a felelősség elől. Amíg talál ilyen zugokat, addig mindig is egy síkon mozog és eszében sem lesz térben minden felületét kitenni a viharnak.

Na nem, egyáltalán nem vagyok hálás, egyáltalán nem hiszem, hogy köszönet járna azért amit te vállaltál, önálló döntésedben, tudom, hogy szívből, szeretetből jóindulatból, csak akkor legyen ennyi az örömöd benne, a magad jóérzése és ne várj érte mást.

Szóval nem fogom a te rezsidet fizetni, nem etetem a kölyköket és ide sem vállalok be két éleseszű, de nihilben élő kölyköt a fene nagy szerelmük miatt, nem vagyok hajlandó 50 m2-en négy felnőttel élni együtt, nincs akkora alkalmazkodó képességem, szélesebb ennél az én kis intim kis köröm és szükségem van a megélhető nyugalmamra. Nekem. És a másik kölykömnek is.

Atommese. Mert azt gondolom, hogy annak legyenek elvei aki megteheti, azt gondolom, hogy ne válogasson az akinek semmije sincs, azt is gondolom, hogy dolgozni, pénzt keresni mindig mindenhol lehet és ha megélhetésre kell akkor minden munka munka ami után kenyeret adnak a boltban, azt gondolom, hogy napi teendők nélkül nem ember az ember és azt is, hogy senkinek nincs joga elvenni azt, ami a másé. Azt gondolom, hogy szívesen eltartom az összes kölyköt, ha valamit akar, ha valamerre megy, ha valamivel foglalkozik, ha és ha. Ha. Sajnálom, vagy nem sajnálom, bennem van ez a ha, maga a létezésük ehhez nem elég, a cselekvés hiánya lefagyaszt és fal van bennem, nem értem és sosem fogom elfogadni.

Szóval azt hiszem, bevállaltam megint a két kölyköt albérletestől, rezsistől, fogamzásgátlóstól, rakott krumplistól és csocsóstól.

Egy hónapig.

Hjahh, mert megint itt a kényzerhelyzet, a hatszázadik nulla és benne a tehetetlenség számai: Hát akkor hogyan induljanak el...

Huszonhatodszor.

Nem-e lehetne-e egyszer már valamerre haladni is?

Gyorsan keseredek és túl gyorsan üdvözülök. Most már reggel óta kis férgek kevernek bennem, kis sértődött genyókok tarka mintás rabruhájuk van és húzzák össze a gyomromat. Valami olyan szőrtüsző lehetek a világ fenekén, mint aki Fülest eteti töményen mézzel, robbanékony senkineksekell és csak azt látom, hogy azért vannak akik abban az ütemben élnek mint amiben én, de megint szeretet- és törődéshiányos béka vagyok és önteném a mindentelfogadó kedvességet ölébe annak aki nem remeg.

Rajtam van az "engem nem szeret senki"...

Tudod, amikor a kis egymásra épült családi vállalkozásunk becsődölt, egy időegységnyi csodavárás után minden pozícióra pályázni kezdtem, ahol írni-olvasni tudó embert kerestek.

Aztán ketten lettünk egy beosztásban, a klausztrofóbiás Tibi és én. Szerettem ezt az embert, a nyugalmát, az emberségszagú nyereségvágyát és azt a tudatot benne, hogy képes bevállalni amilyen ő és azt, amit megélni akar. Képes volt elémállni azzal, hogy ő nem tud utazni de sajnálja a feleségét és a lányát, elvesz tőlük valamit és vigyem el őket oda, ahova én fene nagy szabadságomban megyek, rámbízta a családját és ette azt amit magának vetett a sors, halat és kenyeret.

Tudod, amikor rájöttem hogy elcsúsztak a saját értékrendjeim és újra kezdtem zenékbe menekülni csak annyit szólt csendesen: gyere vegyünk neked egy zeneszerkezetet, neked most ez kell, szerelmes vagy belé, belekapaszkodhatsz az életedbe, az érzéseidbe, leszek a kezesed és jött velem boltról boltra rendesen.

Egy kurva vasam nem volt. Csak a két gyerekem, a kivirágzott lelkem és a Tibi hite, hogy nekem ez most kell. Kellett. De akkor sem tudtam alkudni, nekem a legszebben kidolgozott üveghangokra volt szükségem és az akkori finom zeneszerkezetekbe szerettem bele, csak nézett a boltokban, hogy hova megyünk és ne ébresszen bazdmeg, ne villogjon nekem, szóljon a legkisebb effekt is tökéletesen teljesen. Nem tudta ő, hogy milyen fülem van, hoy nem lehet betömni félhangzásokkal és veszélyes vagyok zeneileg, ha élvezem. Ez volt az első önálló vásárlásom extől mentesen, ez volt az első saját élvezésem, az első öncélú döntésem és az első felelősségvállalásom.

Tudod, talán a Loksi album ment rajta először, én ott ültem barackszínű hatcentis szönyegpadlón és bőgtem, ahogy szólt, szerettem magam és talán ott kezdtem megtalálni azt, ami én vagyok újta, az elcsúszott értékrend közepén ülve egy bugyiban és kócos hajjal, hálásan és teljesen.

Most van az, hogy kidobtam a cd lejátszót.

Hmm egy ideje nézem az asztalon, legyilkolta a fogyasztói társadalom fejlődése, kinőtte a kor, kinőttem én, vihar előtti csendben lebattyogtam vele a kukába és néztem.

Megéltem.

Azt, hogy itt és új vagyok.

Szeretem.

A véletlenek nem véletlenek. A testmozgatásos estémet először is a kedveseim időhiánya robbantotta fel, egy variációt már el sem táncoltam nekik. Aztán a C-terv alapján estére kelve fogom a biciklit, nyakamban a hátizsák és innen indultak útjukra a véletlenek.

Abban a pillanatban szól a telefon, bicikli vissza, szemüveg le és már megint sörözős, blues zenére bambulós csendmegélős estém lett. Héven lógással, ahol azonnal átkeresztelkedtem mondjuk Tóth Jolánra, utcakereséssel, mert ugye minden utca lyukra nézve egyforma, hangos kacagásokkal hetedrét görnyedve és ugye délceg vonulásokkal zenére lépve a legkisebb zug felé. Szeretem, amikor megáll az idő, fényei vannak a kerti fáknak, beleremeg egy szájharmonikaszó, szeretem azt is ha élvezkedős zenészek bölcsen elterült arccal, csillogó szemmel nyomják nekem, összenéznek és érzik egymás ritmusát, nevetnek és tényleg "játszanak" magukkal, egymással és velem. Úgy ott és egyszerűen belémmászik minden és csak úgy jó.

Nahh. Ilyen volt és a véletlenek nem véletlenek.

Viszont fentiek miatt testem esti mozgatása hatszázhúsz méter gyaloglásra csökkent.

Okoskodó leszek most, mint szoktam is általában, de elgondolkodtam egy kifejezésen: hogy érzed magad... jól érzem magam, jól érzed magad? Hehh nem azt kérdezi senki és nem azzal minősítesz engem sem, hogy milyen a világ körülötted, milyen színek vesznek körül, villan-e akármi rád, nem az van ott a mondatban, hogy milyen az ami körbevesz, hanem így szól szépen elbújva az alapkérdés: hogy érzed MAGAD.

Köszönöm kérdésed, jól érzem MAGAM.

Hát ez van. Slutty.

Búlik ki a tank a zsákból. Igaz rózsaszínű, csipkés harisnyában van ugyan de akármilyen szögből ránézve is tank. Öt cső főtt kukoricát vacsoráztam egy mézes málna pálinkával kísérve és ebből a napos meggyből is akármi lehet, de úsznak a kis dögök és forr. Valami szeszt csinálunk ebből is, legyen.

Szóval a tank. Nem lehet máshogy, egyszerűen megint embermegdöbbenésem van. Három hónapja mondom el mindenkinek nyilvános előadáson és szemtól szembe kávé mellett, hogy mi lesz a sorsa annak az irodának, de tegnap este még felhívnak, hogy azt hallották, hogy az egyik vállalkozásé lesz. ...Majd beledől úgyis, meg minek neki főtéri iroda és miért nem tartjuk meg közösnek és egyebek. Három hónapja elmondtam, hogy az övé lesz. Hehhe. Aztán meg a csudálatos telefonáló közel egy órában ecsetelte egykor, hogy szar helyen van, nincs forgalom és nem lehet parkolni, el kellett volna költözni onnan rég és ilyenek, most, hogy valaki hisz benne, hogy működik, le kell húzni, irigyelni, hogy úgyis belebukik, nem alkalmas rá, úgysem tudja megcsinálni és aztán az a szép irodával mi lesz és ennyi. Szóval visítósan húztam elő a a kis rózsaszínű tankot magamból, rádöbbentem, hogy mennyire kell nekem a hit és meggyőződés, mennyire magányos a főnökasszony akármit hisz a környezetéről, ez van.

Mindent le kell nyomni egy szinttel az én gondolatvilágom alá, ha fel is emelem néha akkor is, ha éppen egy szintbe hozom a szememmel annak kis körbenéző, megcsodáló jellege legyen, aztán tegyen csak gyorsan vissza arra a polcra ahova való és nézzem felülről az egész csápos kunkorodó embert az összes hatásával és kapaszkodásával, így majd csak jelent nekem, nem befolyásol csak egy információ ahhoz amin a tankon ülök kedvesen.

Mert ugye itt volt a kérdés, mit kompenzálok éppen munkával. Összeollózom ide Csáth Gézából:

Ha az Én-komplexet magát vizsgáljuk, azt találjuk, hogy az több komplexből van összetéve.

1. Sexuális - vagy fajfenntartási - komplex. Ennek legfőbb gondja az egyén nemi boldogulása. A komplex nagy fokban kellemetlen izgalma például a féltékenységi kényszergondolat vagy téves eszme, a sexuális impotenciától való félelem kényszergondolata. Általában a komplex aktivitásának iránya, azaz vágya: egy jó és nagy kielégüléseket adó nemi élet, gyermekek nemzése stb. Sérelme: visszautasítás az ellenkező nemű részéről, a gyermekek halála stb.

2. Az egészség - vagy önfenntartási - komplex. Ez az egyén testi boldogulására ügyel. A komplex nagy fokban kellemes izgalma: például tífusz utáni reconvalescentia euphoriája, az erők visszatérésének, a test napról napra való erősödésének érzése. A komplex nagy fokban kellemetlen izgalma: hypochondriás kényszergondolatok. A komplex aktivitásának iránya, azaz vágya: nagy testi erő bírása, jó ételek, kényelem, tisztaság megszerzése, szóval mindaz, ami a test egészségének kedvez. Sérelme: egy gyógyíthatatlan betegség tudomásulvétele.

3. Anyagi - vagy pénz - komplex. (Szorosan összefügg az önfenntartási komplexszel.) Ez a komplex az egyén anyagi boldogulásával törődik. A komplex nagy fokban kellemetlen izgalma: ha arról értesülünk, hogy kölcsönét valaki felmondta nekünk, vagy a meglopatás, az elszegényedés, vagy anyagi tönkremenés kényszergondolata, téves eszme formájában is. A komplex aktivitásának iránya, azaz vágya: sok pénz, anyagi függetlenség, fizetésemelés. Sérelme: kártyaveszteség, tűzkár stb.

4. Erkölcsi - vagy ambíció - komplex. Ez a komplex az egyéniség szellemi boldogulását, elismertségét, hírnevét, dicsőségét óhajtja. A komplex nagy fokban kellemes izgalma: látni, hogy munkánk elismerésben részesül. Kellemetlen izgalma: félreismerés, hivatali mellőzés (amely természetesen egyúttal sérelme lehet az anyagi, az önfenntartási és fajfenntartási komplexeknek is). A komplex vágya: hírnevesség, siker, szoborban való megörökítés, szép temetés stb. Sérelme: félreismerés, lekritizáltatás stb.

Ez a négy komplex a legfontosabb. Ezek mellett egyes embereknél és egyes korokban még a következő kettő organizálódhatik:

5. Származási - vagy faji - komplex. Ez a komplex az egyén származását tartja számon mint olyat, amelynek révén sexuális téren, anyagilag is, erkölcsileg is, sőt a túlvilágon is (Egyiptom) jobban boldogulhat. A komplex nagy fokban kellemes izgalma: például egy győzelmes csata híre. Ez bizonyos fokig érdekli az anyagi vagy pénz-komplexet is. A komplex kellemetlen izgalma például a nemzet pusztulásán, elveszett dicsőségén való töprengés. Ennek a komplexnek negatív izgalma hozta létre például Vörösmarty "Vén cigány"-át, Tompának "A gólyához" írt versét. Míg a komplex pozitív izgalma ugyancsak Vörösmartynál például a "Zalán futásá"-ban, Zrínyinél a "Zrinyiász"-ban élte ki magát. A komplex vágya a faj, a család boldogulása, érvényesülése. A komplex traumája például egy csatavesztés híre. Ez a komplex dekadens korokban atrophysál.

6. Vallási komplex, melyet az egyéniség túlvilági boldogsága foglalkoztat. A komplex nagyfokú kellemes izgalma: például egy hívő zsidónál a Tórához^[3] való hivatás, amely nemcsak nagy megtiszteltetés, tehát nemcsak az erkölcsi komplexnek kellemes, hanem az üdvözülés sanszait nagyban előmozdítja, azaz egyenesen a vallási komplexre hat. A komplex kellemetlen izgalma: például hivő katolikus számára a gyónásnál a feloldozás megtagadása. A komplex vágya: (hogy mohamedánul fejezzük ki magunkat) a túlvilágon a hetedik paradicsomba jutni. A komplex traumája: kiátkozás az egyházból. A komplex dekadens korszakok végén aktiválódik.

 

Aztán csak egy mondat hozzá:

Normális emberben az egyes komplexek érzékenységét, aktivitását és nagyságát bizonyos átlagos közepesség jellemzi.

Aztán az jutott eszembe, hogy persze mi a normális, és annyi, hogy ha tetszik ha nem, minden területen kell erőnek lenni mögöttem, ha éppen nincs, lehet kérem, keresztbe-kasul kompenzálni ezt azt, mixelni színes koktéllá az egész Énemet, szédülésig keresni az egyik területem sérülésére szóló ellentevékenységet és akárhogy nézem, ez olyan most is, mint egy kupac giliszta össze-vissza tekerődzve, szétválogathatatlan rózsaszínűségben levő egy csomag rózsaszín hús.

Eleve benőtt szerepellentét egy családfenntartós és családtevékeny pasit felvenni helyettesemnek, furcsa érzés volt tegnap tárgyalni vele, meghatározni az ő jövedelmét amiből úszik a gyereke, fizeti a villanyszámlát és tankol az autójába, felvállalni azt, hogy ezt innentúl én biztosítom neki és azt végiggondolni, hogyan teszi ezért azt amit én akarok, különben semmi értelme. Eközben nőnek maradni és neki férfinak. Hát. Itt van az letéve elém, hogy folyamatosan megélek mindent, minden helyzet egy érzelmi halmaz bennem ami forog és csúszik, nő és összemegy, görgetem kicsit és megélem minden szemvillanását és minden mondatot külön külön színben érzek. Színben, igen. Minden mondatnak van színe.

Szóval kompenzálok egy olyan területen, aminek eleve működnie kell egy ember életében, legyenek meg a kis sikeréményei, érezze azt, hogy tesz valamit és annak értéke, haszna van, mindegy, hogy csak saját magának vagy éppen a világot változtatja meg, de a saját érzése, a kielégülése fontos, aztán az is, hogy mi az ellenértéke a tetteinek, kinek plecsni kell és kinek pénz, kinek elég a buksisimogatás, de itt is beszélhetünk kompenzácoóról és máris megint keresztbemotíváció és finanszírozás az egész tett.

Nekem megmaradnak a kis álmaim, néztem azt a függönyesőt tegnap és élveztem a leeső vízgolyókat, olyan mintha hirtelen valaki spórolni kezdene a felületekkel, egyre nagyobbá gyúrja őket és dobálja le, nesztek ugyanannyi víz kevesebb csomagolásban. Aztán már éreztem is az üvegfelületet mellettem, a teraszszagot, a mehetnéket és a kockás plédet is, és talán akkor jöttem rá arra, hogy a vonalak mögött mennyi eltelítő csoda lakhat, nem hagynak helyet idegen gombócnak odabent és baromi nagy hiba évekig abban élni ami nincs, a hiány vákumát dédelgetni folyamatosan ahelyett ami ha nem veszed észre, akkor is van, nem szűnik meg csak nem van neked.

Jahh minden ideát félretéve most azok az emberek jutottak eszembe, akik mindig majd akkor tesznek valamit, ha lesz rá pénzük.

soha.

Nahh elég voltam magamnak reggelre.

Elgondolkodtál már azon, hogy mekkora defekt az, amikor nem vagy képes akármibe, más ember által szült gondolatba, jelenlevő történésbe belenőni magad, nem tudsz rá koncentrálni, képtelen vagy befogadni csak azt várod, hogy a világ szívjon be téged és valakibe belebújhass, nyomhasd rá a saját vélt és valós értékeidet, remegve várod a pillanatot amikor befejezi a mondatát és udvariatlanság nélkül tolhatod elé a saját agyszüleményeidet és ráfekszel a világra ami persze visszadob?

Képtelen figyelni.

Ez egy jó mondat.

Jahh kérem azoknak, akiknek a figyelés nem csak információszerzés és önmagára konvertálás tevékenységét jelenti. És az a "képtelen" is tetszik nekem.

Beszélt a szeme és krematóriumokról mesélt, az óvodai szekrénytologatásról és nyúlszája lehetett egykor. Vannak emberek akik megérintenek, vannak akik nem. Ez a fiú az érintős dobozból lesett ki aztán az is, aki atomra dícsért ma, mondtam is neki, holnap reggel jelentkezzen ezzel a mondattal mindjárt reggelire és utána kétóránként kérem.

Furcsa dolgokat élek át mostanában.

Nehéz róla beszélni mert nem öltöttek még vonallá lezárt formát csak olyan seszínű katyvaszként kezdődött az egész és most tartok a színek szétválogatásánál. Változom. Észrevettem, hogy szélsőségesen kezelem az eddig nem volt eseményeket, nyakló nélkül megyek helyzetekbe és olyan tárgyakat veszek meg amit talán sosem fogtam meg egykor.

Kurvaannyát, melyik oldalam győz megint, az elfogadó támogató áldozatkarmám amire kurvára nincs senkinek szüksége, vagy én, a kedvességvágyó érzékeny golyó a maga összességében?

Kezdek hatásokat szembekapni és bevallom, élvezem.

Nahh ebben az írásban is csak csupa frázis lakik, semmi konkrét történet, semmi azonosívű álom és semmi képzelet.

hehe

Tudod azt sem hiszem el, ha gyönyörű szemem van és erővel teli mellem. Itt állok csipkés harisnyában, fodros ruhában és nézem magam a tükörben. Én vagyok. A szalámifejű sajtkupac, tökéletesre borotvált barack, csillogó körmű szörnyeteg manó, vagy csak egy nő, aki tudja régen, hogy amit a semmiből növesztve gátlások nélkül odaad annak tizede jön szembe vissza, de most jött rá, hogy a gyengédséget bent tartotta a vaslap alatt és csak totális elfogadás esetén eresztette ki. Meglepődésre. Rendszerint olyanoknak, akiknek nincs tétje az életemben. Macskanő tudok lenni csak mindig elmesélem a kockás abrosz labirintusát az és és aha világában, és nem értem, miért nem nő hit ettől a szemekben.

Mert nem vagyok ott.

Nem szeretném ha a manók a fagörcsarcú szentekkel keverednének.  Itt ülök és éppen a vadonásúj hatásokból analógiát gyártok, közben hessegetem el értelmetlensége miatt az egészet, válogatom kis kosarakba az érzéseimet és próbálok címkét adni nekik. Van benne becsvágy, van méla szomorúság, találtam veszteségérzést is, akkor itt van az a nehéz elfogadás, ami minden idegszálamon berzenkedik még és újabb és újabb megnevezendő és azonosításra szoruló szemét érzést kelt. Aztán így, vasárnap reggeli valómban felhív egy jóember, hogy mégis dolgozna velem. Slutty. Aztán azon agyalok, hogy hol van az ahhoz tartozó érzés, ami a szerelem nélküli szex mögött lakik, ha még hirtelensége sincs csak valami bennem, amitől évek óta rámzizzen a másik. Az érzések nélküli agyember, akinek minden kosara tökéletesen felcímkézett és tudatos minden cselekedete, ez is, tudja mi az ami lázba hozza tőlem. Izgathatnám a végtelenségig és valamiért mégsem teszem.

Minden olyan veszetten sokoldalú és szélsőséges.

Faarcú istenek laknak körülöttem.                                                                                     

Most, hogy nokedli testemben millió kis izom fáj, van csípőm és furcsa madzagok nőttek a fenekembe, aztán érzem, hogy a fene agymunka leszíjazta a kezem és a vállam is és beszélgetnek velem, feleselnek és zsizsegnek kuszán, a lábam öt centivel rövidebben akar mozogni, vagyis mozogni egyáltalán nem akar és nem remegek.

Jelentem, felszabadítottam.                                                                                     Erőből és élvezetből, mint mindent amit csak csinálok akkor, amikor majdnem jól érzem magam. Türelem. Tanuljak türelmet... Valahogy azt gondolom, annak van folyamatok kialakulásához, növéséhez, locsolgatásához és dédelgetéshez türelme akinek sok folyamat kígyózik a kezében, mint egy kert növényei nőnek, millióan vannak és hol az egyik hoz hajtást hol a másik, itt nő hirtelen egy virág vagy egy új ág, aztán le kell szedni a zsákutcába száradt leveleket is, fiatalítani kell beszáradt végeket, eligazítani kunkori indát és levegőt, vizet adni minden kis élő rózsaszín folyamatocskának, a zöldeknek is és persze ott vannak laposan kapaszkodva falba földre a feketék.

Hát ilyen ez, amikor nem mondom el, hogy nem fekete és fehér osztódásból áll a világ és azt sem, hogy mi a fene lehet az a világ, azt sem okoskodom ki, hogy az egésznek látszó izékben mindig van pár gesztenyekukac vagy éppen hat döglött sejt, azt sem éppen, hogy a megálmodás utáni munka nevű tevékenységből áll össze a legcsodálatosabb mozaik, de még azzal sem jövök elő, hogy nem kicsomagolni nehéz az ember nevű egyed ösztönös vagy éppen bábbá szőrösödött kisszerűen nagyszerű mozgatórugóit, hanem a látás közben megtartani az illúzió ködös fényét, a misztikum hitbe fáradt gyönyörét érdemes.

hehh

Szeretem azokat az embereket akiktől tanulni lehet. Akiket képes vagyok elfogadni agymenésükkel együtt, akikben van valami tűz és azzal együtt valami mély kiegyensúlyozott csendes bölcsesség. Nem félnek beengedni a világukba, lételemük a bizalom, természetes számukra, hogy te más vagy, máshogy áll a kezed, más dolgok fontosak a számodra, sósan eszel vagy fokhagymásan, nem kell nekik torta és akármilyen a szemed.

Tudod, ők biztosak abban, hogy elvenni tőlük nem tudsz semmit, minden mondat végtelen, minden odaadható és ugyanannyi marad belőle, az érzések nem fogynak el és nem lesznek kisebbek ha megosztod, tudják, hogy nem mérlegen mérhetők a simogatások, mert végtelen mennyiségű osztható és melegséget sem tud rabolni senki, ha benne nem pattog a tűz.

Ők sosem lesznek egyedül.

06.20.-án csülökpörkölt nálunk! Innivalót hozzatok! Étkezés érkezési sorrendben. A létszámról visszajelzést kérek!

Ez eddig ennyi.

Csak halál gőzöm sincs ki küldte az én antiadminisztratív valómban és ha már egy tálból akar csülközni velem, ciki lenne felhívni...

hehh

"Aki szeret, az felelős. A testvére élete nem csak a testvérére tartozik, hanem rá is. felelősséget érez embertársaiért, és felelősséget érez önmagáért.
Ez a felelősség az anya és a csecsemő esetében főleg a testi szükségletek gondjára vonatkozik. Ha felnőttek szeretik egymást, akkor főleg a másik személy lelki szükségleteire vonatkozik. A felelősség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha oka nem a szeretet harmadik összetevője, a tisztelet. A tisztelet nem félelem és nem bámulat; a respektus szó gyökerének (respicere, megnézni) megfelelően azt a képességet jelenti, hogy valakit olyannak lássunk, amilyen, hogy tudatában legyünk egyszeri egyediségének. Tiszteletben tartani annyi, mint azt akarni, hogy a szerint fejlődjön és bontakozzon ki, amilyen. A tisztelet tehát kizárja a másik ember kihasználását.
Azt akarom, hogy a szeretett lény a maga kedvére és a maga módján fejlődjön és bontakozzon ki, nem pedig abból a célból, hogy engem szolgáljon. Ha szeretem a másik személyt, akkor egynek érzem magamat vele, de azzal, aki ő, és nem azzal, akinek lennie kellene, hogy használni tudjam. Nyilvánvaló, hogy a tisztelet csak akkor lehetséges, ha én magam független vagyok; ha megállok a lábamon mankó nélkül, anélkül, hogy bárki mást elnyomnék és kizsákmányolnék. Tisztelet csak a szabadság alapján létezik: "1'amour est 1'enfant de la liberté", ahogy egy régi francia nóta mondja; a szerelem a szabadság gyermeke, sohasem az uralkodásé. Tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk; a gondoskodás és a felelősség vak, ha nem vezeti az ismeret: Az ismeret tartalmatlan, ha nem a törődés idézi elő. Az ismeretnek sok rétege van; az az ismeret, amely a szeretet jellegéhez tartozik, nem áll meg a felszínen, hanem a lényegig hatol. Csak akkor lehetséges, ha képes vagyok rá, hogy ne csak magammal törődjem, és a másik személyt a maga mivoltában lássam. Valakiről például akkor is tudhatom, hogy dühős, ha nem mutatja ki nyíltan; de ismerhetem őt ennél mélyebben is: és akkor tudom, hogy aggódik és szorong; hogy magányos és bűntudatos. Akkor tudom, hogy a dühe valami mélyebbet takar, és nem dühösnek látom, hanem a szorongó és szégyenkező, egyszóval a szenvedő embert látom benne."
 

Erich Fromm: A szeretet művészete

Tegnap éjjel amikor ültem az autóban csak és beeresztettem a zenét az összes zsigerembe még arról akartam írni, hogy megint tudtam repülni. Hívhatjuk futó boldogságnak is, de jobb ha nincs neve. Hívhatjuk önmagambabújásnak is de az már cselekedet vagy történés is lehet. Közel van a felületen csúszás, a feloszló elpattogás és a tóba robbant kő okozta fröccsenésekhez is, a szétszakadó vízcsepphez ami utána az egésszel újra egyesül.

Ferenczi Gyuri harmonikája mászott belém a lökött chuckberrypetőfi combójával és azonnal fordult az agyam racionálisra, azonnal meg kell csináltatnom az itthoni zenevilágomat tisztességes hangzásúra, itt áll minden szétlihegve, már találtam egy hangszórójavító címet és szükségem van még egy férfiemberre aki kusza drótokat össze-vissza bogoz ki-és bedug nekem. Mivelhogy rádiót is akarok ide tenni, jelen állapotában szétesett minden. Zenevásárlásra, keresgetésre csókoló kóstolgatásra apró hangok figyelésére vágyom.

Táncoltak a fiúk (azok, akiket első nagyképű szájbiggyesztésemben csak csoszogóknak hívtam) tegnap egy lépéssort, a kubai ritmus ellenére teljesen magyar legényes hatása volt nekem de volt az elején egy olyan finom csúsztatott lépés, egy olyan tökéletes ritmusmegfogás, egy csendes pillanat az egyenes tartású büszke férfiasság közben, hogy elemeimre bomolva gyönyörödtem. Ide való ez is, mert szeretem magam akkor amikor a csend ütemét is érzem.

Nahh

Kezd ez a nyár úgy besűrűsödni, hogy még a végén élvezem. :D