A hajnali kelés nagyonzombi létet hoz elő belőlem, gyomorforgatót de csak az igazi hajnali kelés. Tökéletesen utáltam minden percet reggel de még féltem is a nagy agyam megint olyanba visz, ami nem jön gömbölyögve belőlem, de nem így sikerült.

Nahh ez a hatszázhuszonhatodik korlátugró élvezetem, síelni voltam. Tulajdonképpen csak olyan kóstolós látványosság nélküli elszánt próbán, mit bírok, mozgok-e még meg ilyen szarok laktak bennem és a havasfenyő szerelem és hegyláz, a fene tudja mi, a felmérés öröme is és a hütteszag, kóstolónak szántam a napot és annak is esett.

Szóval éppen keresztbe tettem a jobb lábam a balikon és fáj a sípcsontom, húz a vállam is, két percen belül bevonzottam azt a facér férfiegyedet a busznyi népből akivel az első kör után kellett bátorságot inni és onnantól el nem hagyott, én vagyok a hegy ördöge a piros ruhámban és szarvakkal a fejemen, kérem még mindig és már megint bárhol lejövök, ha a letöréseken a dizájn sérül is kicsit, de ez megint egy lelki játék a szabadsággal, nagy tanulság arra nekem és mindenkinek, hogy sokkal több kézben tartott dologra képes mint amit az agya csípőből megenged vagyis nem a test erejében van a határ hanem a tetején levő gombócban valami csúnya fék keletkezett.

Leltár:

-mehetek síelni akárhova, nem kell sárga lámpa a fejemre

-köszönet a tesómnak, a kölyök olyan elegánsan sebesen lágyan robog, mint a mesében és baromi büszke voltam rá, igen

-vannak kedves emberek a Földön

Ezenkívül imádom azt a szeletet amit ilyenkor látok, ami kihoz a megszokásból, a hetvencentis kiskölyköket ahogy hol kacagva hol a kis képükre ült összpontosítással jönnek le sorban és mint bajnokok csúsznak bele a tapsoló anyjukba, imádom azokat az öregeket, akik a hasukra húzott gatyában lágyan mosolyogva repülnek el mellettem, imádom azokat is, akik nekimennek a porcukros hegyoldalnak csak úgy gyalog mert szép és friss és nő a lábukba élet és imádom ilyenkor magamat, hogy ott lehetek.

Úgy gondolom, minden és minden szétszedhető semmire és összarakható olyan egésszé ami a minden. Őrizgetheted és kapaszkodhatsz a mindenedbe és egy perc alatt semmivé szedem, de teremthetek nekem a sok kis semmiből is mindent, amit őrizhetsz és kapaszkodhatsz bele. Ráadásul ez nem az én mindenhatóságom, hanem bárki mindenhatósága, a csoportos gyilok kis hangyakánt szétszalad majd új egységbe fejlődik, összebújnak a zöld girnyókok egy másik alakzatba és innentől ez lesz a te életed.

Vagy az enyém.

Kiteszem, beveszem, rakogatom, szeletelem, agysejteket irtok ki és másikakat nádpálcával nevelek, zoknit húzok az érzelmeimre, hogy puhán lépjenek és padlót teszek alájuk szálkátlant, csúszós szálka ellen de hasraesés ellen nincs védelem.

Úgy jött be a világomba, mintha mindig is ott lett volna, úgy vetkőztünk le mintha csak a következő falatot tenném a számba. Nem volt ott, hogy hájas a hasam, vagy nagy a fejem vagy akármi, a most mit szól meg a most mi lesz, benne sem volt az a testéhes dugjunkmá kézmozdulat és a kitapasztalt célratörés sem, de a fékevesztett tűz sem itt lakott, hanem valami más és meleg természetesség nőtt ebbe a szobába. Nem kellett letenni az én életem és nem tette le az övét, ott volt velünk minden úgy ahogy van és sorba vettem az aktusra használható szavakat de egyik sem volt ez, nem dugtunk, nem szeretkeztünk, nem keféltünk, nem jó az sem, hogy szerelmeskedtünk, nem.

Úgy nőttek a dolgok egymásután ott ahol voltak, születtek és nem szabott senki korlátot nekik, nem kell az én testembe felelősségérzetet lövellni és én sem szorítok rá ígéreteket, nincs elvárás és nincs ítélet. Nincs kezdet és nincsenek sarkok és ezt a helyzetet nem tudtam elmondani nagyon régen senkinek, mert dobozol, téteket tesz, fél vagy éppen többet gondol bele cselekedetekbe, előzmények kellenek és fenére vett következményeket gyárt, feleslegesen és esztelen, mert itt csak az a kérdés, hogy természetesen tud-e akár egy napsugártól összefonódni egy-mással addig amíg süti a ferde nap a fenekét. Ennyi.

"-Milyen volt?

 -A pasi? Aranyos.

 -Nem a pasi...

 -Hjahh, elsőre jó, abszolút listán közepes."

Hülye nők.

Nem tudom, hogy szarul vagyok vagy nem, de nem hajlandulok megbetegedni, meglátom megint mennyit ér az akaratom és hogy marad a víz felett a fejem. Rátettem egy lapáttal a tegnapi táncolással, bugyogóigvizes állapotig tekertük, ami majd három hetes fegyelmezetlen ünnepi kurválkodás után azért hab testileg megviselt. Na ez a nyavajáskodós részem, de tényleg bugyborékol a fejem, kisgörcs van a lábamban és a rámnőtt szemek nem éppen a szerelemtől égnek hanem akármitől, ami most nem kellene.

Már beengedtem magamba vagy két napi gyomorideget attól, hogy megint nyakló nélkül vadulok meg, besürítettem az életet rendesen, be kell vallanom magamnak, hogy hétfőn olyan másnapos voltam mint a disznó és szégyelltem magam magamnak, gondoltam most jön az a fogadalom, hogy anyukám, többet nem iszom. Még szendergő dumálásban sem, ásni megyek vagy tyúkot fosztani, bal lábon állnék inkább négy órát vagy éppen tücsköt szedek, de jó leszek és habmentes egész, mert kisoroszlánok vadul őrjöngtek a fejemben.

Valamiért a szűzkurvák vették át a kisoroszlánok helyét és a kis genyóságom szakadt le megint belőlem, sztrájkilag tömény véleményem annyi, hogy szakszervezetileg vezetik meg ezeket a kormánytekergető izéket, globálisan nézve gáz, de soha senki nem néz itt semmit globálisan és szépen megtanultam én már, hogy a végeredmény számít, közben dadoghat mindenki azt amit akar, ha nem nézed felülről az egységeket, elpucolnak téged a részletek.

Naszóval, két napja még úgy éreztem, hogy belassult és szöszmösz az életem, majd belepusztultam abba tegnap, hogy lassú, tökölős, türelmet és pontosságot tőlem igénylő melót nyomtam, bele akartam halni, de kell és tettem, nincs kész, annyira ne bízz bennem de halad és még tényleg szenvedek. Aztán a gyorsított ügyekbe nem mertem beleállni, mennyivel könnyebb minden amíg pofázni kell csak róla, de megint kezdek küzdeni az idővel, ez a kurva időtényező az, amitől zazie mindent lassan befejez.

Szóval vasárnap megyünk síelni, a kölyök röpköd az új sícuccától, szobasarokban lécek és előkerült a kékkabátos egykori csókom a hülye mondatával érdekes módon tegnap, valamikor ő vágott képen azzal a parázásszelettel, hogy ennek hol a széle mi a határ, gondolkodtam-e azon, hogy elmerüljek stresszben vagy vonalat húzok és megyek a lejtőn vele, a pingvinjárású kék kabáttal lengetve a seggemet.

Nahh ez már megint rendes naplónyi cucc lesz, kedveseim felkeltem, megmostam a fogsorom és ástam menekülőutakat a lakásban, majd emésztem a lacipasi telefonját amikor lebaszott így hirtelen, hogy azért hívtam fel mert nehogy én ne hívjam és nem azért mert rá gondoltam és kellett, érdekes lesz ez így de tetszik, nő a reálértéke nekem.

Egy könyvet sem fogtam kézbe.

Vagyis igen, odébbtettem.

Aztán amikor kihúztam magam az esti társaságból hazajöve kurvanagyot aludni, akkor elagyaltam azon, hogy parázok a gyorsítástól és már a többieket hallva lassú vagyok, még mennek együtt csavarogni és fél tizes randikat mondanak le, megölelt az a lány akinek az arcára még nincs ez ráírva de én voltam az aki hazamegy a mamájához, na nem ahhoz de valami ilyen lett tökvizesen széttáncolva és éppen nem kell paráznia attól, hogy minden napra jut neki valami élvezet.

Kérem szépen mondhatnám azt, hogy ez az írás intim lesz nem a szó testközeli értelmében, hanem abban, hogy már megint a kis girnyókjaimmal küzdök és rólam szól.

Kurvára meztelen.

Ami ugye nem egyenlő a meztelen kurvával.

Tehát, kérem szépen azokat a magukhoz is gumikesztyűben nyúló csipesszel élő szégyenlős egyedeket akik nem bírják a testközeli létet, a hátsó ajtón távozzanak.

Hjahh

Ilyen ez.

A hátsó ajtó egy tökéletes találmány, az, aminek nem kell díszesnek lenni, amin ha átmész mondhatod, hogy csak kiugrottál egy kicsit levegőzni és visszadugod az orrod de arra is alkalmas, hogy egyszerűen kilépj rajta át az életemből és messze elfelejtsd.

Szóval arra jöttem rá, hogy a közös dolgozás fontos. Na ez így a "ló benéz az ablakon" jellegű mondat, és most vannak ellenérzéseim magammal szemben, hogy ezt ki tudom-e értelmesen fejtegetni, de összefésülöm valahogy. Hjahh most is rizsázok információ nélküli mondatokban, ez kérem az, amikor jönnek a betűk de csak csomóban van bennem a mondanivaló, de olyan mint az egyik kezedből másikba repített tüzes hógolyó, gombolygatom.

Na mennyi rizsa lesz még?

Fokozom, itt van mellettem két új könyv és rendeltem gyorsan egy másikat, filmek és ha előre nézek az a lelki válság kap el, hogy kidobjam-e a hatszáz éves csehszlovák gyártmányú buzikék síszemüveget. Mintha ez lenne életem legfontosabb döntése, nézem és agyalok, mert aszt hiszem a tüzes hógolyó effektus valami olyan felkeveredett, hosszú idők óta érett cuccból adódik, hogy meg kell fognom, meg kell ragadnom, ha tüzes ha jeges azt a golyót és valahol nekinyúlnom kell, belekaparni megharapni, ami az én életem.

Naszóval mégiscsak és egyébként, a közös dolgozás fontos.

A ló benéz az ablakon.

Teljesen gyakorlatiasan itt a feje és beleevett a hagymás krumplisalátámba.

Intimitás elnapolva.

Csak annyibelőle, hogy éppen nős pasival kezdek és gyónnivalóan tetszik ez a távolság, a kölykökkel kell valami azonost kezdenem félretéve a méla undoromat némely dolgaikból, naszóval nem külön-külön feladat hanem közös izé klasszikus példamutatással molyolva, eleve le kell pofoznom egyiket agyilag, hogy ha sícucc, akkor nem a legújabb dizájn hülyepiccs, hanem hó és térdmozgás élvezet, beindítottam megnt a faluetetést és hatszáz dokinak kell különböző rám- és velemnőtt részeimet megtekintenie, aztán hatszámjegyet fogok keresni ebben az évben havonta és a második hónapnyi inog kicsit, valamint kurvajó amikor majdfelnőtt csirkéim vannak mert ha kinyitom a fagyasztót a füstölthal pillogás mellől egy üveg viszki néz velem szembe.

Legyen benne valami azért odadobottt intim cucc, tehát pattanás nő ott ahol a viszketés most éppen nem kellene.

Érdekesen indult ez az új év, valaki átprogramozta az agyamat. Valami láthatatlan kertésznadrágos szerelőembert képzelek el kékben, kurva nagy franciakulccsal a kezében trappol erre, bajsza is van és húzott rajtam pár csavart itt-ott, néhányon engedett és rögtön máshogy billeg a kezem, előbbre lendül a lábam, kihúztam a hátam és hányingerem lett eddig bólintott dolgoktól valamint vigyorgok azon, amin eddig nem.

Eleve megettem egy csomag pilótakekszet egyben.

Most simán tudnák megint olyan sorokat írni hat méteres tekercsre is akár, de jobb lenne vécépapírra, hogy fáradt vagyok. Mert fáradt vagyok, üres az agyam, lapos a fejem, deszka a hátam és önpusztító napjaimat élem, van egy rakás bajom nyűgöm, fájdalmam és folyamatosan vitatkozom magammal, lassan skizofrén leszek a jobbik meg a balik énemmel, de ez van, slussz.

Most olyan egyszerű dolgok jutnak eszembe, hogy milyen furcsa egy laza hagyma és kurvajó gombapörkölt főtt este a kezem alatt. Olyan is eszembe juthatna, hogy evés közben kölyökkorom óta olvasok, ez a fenetudjahogyrossz tulajdonságaim egyike vagy másika, de a gombapörkölt is jó valamire, eltakarítása közben beleszerettem pár Krúdys sorba és olyan is eszembe juthatna, hogy találtam egy képet itt az asztalomon, kis egyszerű alak hajszálvékony ecset lendületéből festve és tetszik. Aztán olyan is juthatna eszembe, hogy gyűlnek fel az agyamban megint azok a dolgok, amikkel foglalkoznom kell és vannak köztük olyan kis szemetek amik stresszhormonokat etetnek és rezgetik a girnyókokat bennem és olyan dolog is lehetne az orrom előtt, hogy ami másnak természetes, az nekem miért fáj és persze olyan dolgok is juthatnának eszembe, hogy ami másoknak meredeken eszébe sem jut, az miért okoz nekem örömet.

Tulajdonképpen ha kidugom a fejem a lapospanelből mindig elkezdődik forogni a világ. Magam sem értem sokszor és most is csak bambulok a semmibe azzal a csodálkozó pofával amit a génlottón nyertem. Most is rámszabott ez a kíváncsiság hat ferde kalapot, négy hócipőt és tizenhárom szöcske hangulatot, azokkal a francos hatásokról ne is beszéljek, amit szép lassan szembejönnek. Hogy miért is kell nekem hosszan rágódva megélnem mindent és miért rakódik össze a kép apró pici érzésekből de lassan, nem tudom. Késleltetett észlelésem van, szoktam hangosan gondolni és felejtsük el a spontán reakciókat amik vannak, de csak ha éles a helyzet és csapkodom a vaslapot.

Talán kezdhetném ott, hogy a semmi ágán ülök és éppen naspolyazselé receptet keresek a neten, de állandóan visszaköszön a műkörömzselé párhuzama amit kezdek utálni ebben az éppen esedékes házisárkánytündér pozíciómban. Ezen kívül éppen nagymajom korszakomat élem megint, a mindenkihülyecsakénnem békés mosolya ragadt rám lehet elnézőnek is hívni, de akárhogyis, nagymajom.

Az a helyzet, hogy nem értek embereket de elfogadok, vegyük a világgal szembemenő passzivítás győzelmi csúzdájától kezdve a nagyobbvagyok hatekicsi hangulatig bezárva na és van itt bennem most olyan rálátás is, ami tetszik és inspirál, az enyém és szeretem, de megint csak érzem és ha megmondanám a mélyen tisztelt rálátottnak, meglepődne és nem értené miért mondom azt, hogy jófelé megy.

Mert megy. Mindenki megy még ha a pamlagon ülve aggódásban is fejti ki a mérgét, ha besimul a kihívástalan semmibe, ha éppen megmagyarázza, hogy amit álmodott az nem falrólleakasztottan téves álom volt, hanem gyárilag valami szar, akkor is, ha lecsúsznak róla elvárások és éppen észrevétlen nyomja a maga egyenletességét, amin szinte szégyenlősen lepődik meg, hogy ez így ott és akkor neki milyen jó.

Szóval hogy a kurvaannyában kell műkörömzselé helyett naspolyazselét önteni?

Tulajdonképpen énmajom, a középszerű, nem szeretem a középszerűséget, beparázok, ha tömegbe vagy tömegszerűbe keveredek, teljesen mindegy, hogy lebiggyedő szájjal figyelem mások önmagába zárt lapostévé értékrendú társadalmát, ugyanúgy megvan a magam társadalmába zárt szelleme, ami az én középszerű kis világom.

Tudod, a fele a gondolatnak onnan eredt, hogy már most szilveszteri számadást tartok és rádöbbentem, nincs olyan velem együtt rezgő társaságom, akikkel megtelne egy hütte belülről rezegve, ezért külső löködő hatások kellenek ugyanahhoz az élményhez, amit nekem egy szilveszteréj intimitása jelent.

Szóval utazom.

Valahogy őrülten lökött csavargók vagyunk mi, ez már az év eleji kubai menetünkön erősen látszott, ahol tudományos felkészülésünk alapja az elfogadáson zajlott, a bennszülött jótanácsát felírtuk azonnal zöld zászlóra, hogy kérem ez más világ, ha valamin megdöbbentek, csak üljetek le, igyatok egy mojitót és mire lecsúszik, addigra minden megtörténhet.
Kaptam tágranyílt szemeket is ahhoz, hogy egy éjszakánk volt Havannában lefoglalva és így indultunk neki a szigetnek: Kedvesem, én Sopronig nem megyek, ha nem tudom milyen a szállásom...

Aztán lebattyogtunk Andalúziába most ugyanezzel a méla hozzáállással, az Anita utolsó nap sem tudta mikor indulunk és mikor érünk haza, nála voltak a foglalások ugyan, de a sevillai szállásunké is, amit el nem hozott, valakinél csak nála lesz és az utca nevét hatodszorra jegyeztük meg, úgy különben. Zsuzsika kedves úgy lecsapódott azt sem tudta hova, a spanyol tudománya sokat segített a mi konyhaangolunkon, viszont az ő ötlete Andalúzia sztorira jött a sevillai katedrálissal és egy folyóparti bár címével össz., kábé ennyivel és egy gurulós kisbőrönddel fújta oda az esti szél.
Nekem a kultúrfelelősi poszt és a hivatásos térképolvasó szerep jutott, mint mindig, ezen kívül egy malagai salsabár címe volt gyűjtésem eredménye és mentünk négyen, abszulút befogadó stádiumban plusz Fanni, aki csak úgy miértne és jött.

Szóval könyvekkel felszerelkezve és azokból mindenféle felolvasásokat tartva csavarogtunk óvárosokban ahol mindig három utcára voltunk a szállásunkról, csak sosem lehetett tudni, melyik az a három utca. Népszokásként maradt a kubai vonalból, hogy kérem, minden hasítóan érzékeny esemény előtt tudni kell róla mindent és hát a legjobb hely felkészülésre az utcai terasz, lehet az sör, vagy koktél, bor, ezerszínű hely ez az Andalúzia.

A pozitív döbbenetek szépen rakódtak egymásra bennem, ugye a magam kis társadalmába kopogtattak be, de a legnagyobb ütést Córdoba mérte rám, valami olyanra sikeredett mint a Láthatatlan kiállítás, ahol kimentem az irányított észlelés menetéből és azzal a szélessávú élménnyel jöttem meg, hogy nagyképűségünkben épített dimenzióinkon kívül mennyi milliónyi észleléssík létezik vagy létrehozandó ezen a fene világon, vagyis a sínen járás közben nem kell szemellenző, de hívhatom a nyomtató ló doktori disszertációjának is az esetet Periférikus látás objektumgyűrűben címmel.

Szóval Córdobáról kábé annyit tudtam, hogy a mecsetet meg kell nézni.

Aztán elindulva a köveken elgondolkodtam akár párhuzamokon is. A X. századi Córdobán, ahol az utcák kövezettek és világítottak voltak, a városban mindig nagy volt a forgalom, az emberek jöttek-mentek a piacokra, a mecsetekbe, a közfürdőkbe és kávéházakba. A köztereken cseréltek gazdát a különféle áruk, a rabszolgák és a gondolatok, a 22 kerületre tagolt város lakóinak semmilyen dolog miatt nem kellett saját kerületükből kilépniük, hiszen mindent megtaláltak egy helyen: a mecsetet, az iskolát, a piacot, a boltokat, az orvost, a patikát, a szépségszalonokat és fürdőket, a könyvtárat és a hivatalokat.

Engem mindig is megdöbbentenek számok, hajdani túlzással az akkori városban 1600 mecset, 900 közfürdő, 60.300 előkelő ház, 21.3077 egyszerű háztartás és 80.455 bolt található, nem szólva a más forrásból általam kiásott 140 főiskoláról. Hmmm. (ezeket a mondatokat összeszerkesztettem lopásból)

A racionális döbbenet után ugye a misztikum következzen, szóval Mezqiuta, nagyképű ömlengésemet arról szélen lazán kihagyom, hogy cinikus mivoltomat elég nehéz látvánnyal megrendíteni, de ide beléptem és vagy negyedórát nem jutottam szóhoz.

Mesélhetném azt, hogy döbbenetes a mérete, a perspektívák és az arányok, távolabbitól fókuszálva a közelebbi felé megrendítőek ahogy kibogozza az ember gyárilag beépített építésszeme az oszlopok eredetét és szépen belemerül a legkisebbe, és elképzeli azokat az emberkezeket aki ezt így meseszerűen tökéletes kézimunkával nekem idetették.

Nahh varázsról ennyit, még ha ma is ott sétálnék, lenne mit néznem, de a nekiinduláshoz visszatérnék gyorsan, a többi úgyis csak fotórizsa, miért éppen ma jutott eszembe megírni ezeket az élményeket, úgyhogy jön a következő kijelentő mondat: A mecsetbe beleépítettek egy katedrálist. Pont.

Most jön az ismert történet, miszerint a város vezetése nem engedett az ötletnek mivel gyenge csulkótöréssel fenyegették azt aki a córdobai mór épületekhez rombolásilag hozzányúl, (már ezen megint meglepődtem, ritka egy hely magyar agynak az, ahol nem rombolnak ideo-logikusan azonnal) de egyházilag V. Károly császárkához fordultak az engedélyért, aki ugye nem ismerve a terepet, áldását adta a 32 oszlopnyi kinyírásra mecsetileg és beletolták azt a katedrálist, ami ma ott van.

Benne.

Aztán a szem találkozott a gondolattal és itt az emlegetett császári mondat: "Látom, most már van valamitek, ami bárhol megtalálható, azelőtt viszont olyasvalamitek volt, amiből csak egy létezett a világon."

Újabb izé: "Aki másnak kárt okoz.." jahh nem ez, ennek PTK.-szaga van, hanem valami ilyen jutott eszembe: Késő bánat, eb gondolat.

És itt kérem elgondolkodni azon, amit a bádogba zárt egyszemélyes társadalmakról írtam, jöhet a szélessávúság és a végtelen dimenziók kérdése mellém, befogadásilag.

Hát itt megint a kávé, köszönöm szépen bennem a córdobai nagymecset és a dac, a feszült tartás, a felismerés elgondolkodása, hogy józsefattilamentes emberrel nem tudnék együtt élni, a korlátok szabadsága zsizseg itt bennem amikor bevillan, hogy nő itt minden és a hátra egy centit sem megyek, fejet félrehajtva nézem ahogy megégeti magát átlátszó szárnyaival minden rovar, amelyik a lámpám alá kerül és lepereg rólam pörögve mint a szerteszél okozta szivárvány.

Megint számvetésben vagyok, amit lehet tisztánlátásnak is tekinteni vagy paranoiás rendezkedésemnek, mindegy, előszedtem az egykori kommandantés írásomat, mert van ami a kubai érzelemvilágból most csókolt homlokon.

Namindegy, nem az a lényeg csak azok a tények, hogy egy utazás a külső hatásokból ölt tarka foltos érzéseket és most nem érzem, hogy a magam világa egymagamon kívül pachworkot tudna mintázni, ezért azt hiszem, hogy kellenek a külső érzelmi ingerek.

najahh

Mert csak olyan kis történések és hozzájuk kapcsolódó mondatok zsizsegnek a fejemben, mindegyikből tudnék kis sztorit izélni de ahhoz koncentráció, elmerülés meg beleülés kellene, az meg éppen nincs.

Marad a felület. És a felületesség. Mert villog be a képembe az a nő aki lekurvázott, sőt, hülye kurva lettem, mások előtt persze, aztán utána éjszakai kettesben falhoz dőlve, ahol benne motoszkált a pasiramászó motoszka nem bennem, egyszerűen kijelentette, hogy én irritálom. Miért is? Mert annyira máshogy gondolkozol...és majd kicsi lett zöld és púposan sánta hátú: tudom kellene nekem egy nyakoncsapás, egy pofon, érzem, hogy szükségem lenne rá, tehetetlen lett és könyörgő és én nem szántam meg. Nem én leszek az, akivel kiküzdheti magát a hosszan falazott csapdájőból, lekurvázhat, ledumálhat, én csak mosolygok és nem akarok mindenkinek az anyja lenni. "Mi legyek akkor?"                     Légy a szeretője... Testileg, lelkileg, agyilag, szeretkezzenek a gondolataitok, simogassák egymást a pajzán ötleteitek és csattanjanak egymáshoz az agyak és a testek. Vagy. Kinek mi.

Keresztbecsattogva jön az a vitám a luxusszállodás undoromtól, amikor magyaráztam erősen, hogy nekem az nem élvezet, arctalan szolgaság, nem keresem azokat az cserélhető és jellegtelen élményeket, nem boldogítanak a technika csodái, elbírom a bőröndömet, nem nézem egy idegen helyen, jahh, itthon sem Tokió legújabb faltévéjét, nem kell körömlakkszárító és nem ettől kényelmes nekem az élet. Megint Ramada-fíling lesz két napig és nem izgat a minibár és a szauna, utálom a kinyithatatlan ablakait az összes panorámájával együtt, hermetikusan lezárt társadalom mert már rákattantam a kis hátizsákos menetünkre és tapas-bárokba vágyom, falusi kocsmákba hegyi népek közt, jelentem kérem, hogy megvan a szállásunk végig, zsidónegyedekben, kikötőben, katedrális mellett és várom, most van bennem valami girnyózó izgalom öreg falakra vágyva és szeretem, ha kézzel vágnak nekem sonkát és koccintanak a borommal mosolygó szemek meg miegyéb.

Francba.

Ez az ember egy perc alatt kirúgott a semmiből.

Nézem a keskenyülő arcomat ahogy nyúlik és érzem, milyen az illat idekint.

Csak úgy tettekből áll most minden, nem gondolkodom túl magam magamon. Bennem van a kiegyenesedés és két lábon járás öröme akkor, amikor ez a csoszogó tánctanár a " Mi mindig kocsmában találkozunk?- kérdésemre csak annyit mondott: "Kurva sokat fogytál."

Nahh, ez az írás leltár lesz, mivel baromi büszke vagyok az angol nyelvű levelezésemre, kell vennem egy szépünnepiüzleti ruhát és megvan a jegyem az Alhambrába bele. Nasrid palota 3:00 pm. Kezd minden szépen összefésülődni, egy hete még úgy nézett ki ez az utazás, mint amikor az ember kivág mindent a szoba közepére amit magával vinni gondol és nem fér bele a bőröndbe. Egy hete dobáljuk ki a "mindent akarok de azonnal" gyenge féléves csavargást kívánó alkatrészeket és mondjuk majdnem olyan már a kép, mint egy tíznapos program, "majd lemegyünk mégegyszer" hozzáállással.

Aztán. "Te aztán tudsz élni." izé is elakadt bennem, kérem szépen jólesett és akkor jött ugye a Tenkes kapitánya sárga nászágyon zizegve forgó vágyként, még a végén annyira jól leszek, hogy felhívom az anyámat. Is.

Több aztán nincs.

Erdőszagú őszkedvem van és megyek a nyárba. Ahogy kilibbentem a tegnapi meginteufóriás örömünnepbe vigyorgó táncolásból, úgy.

Igen.

Nem is tudom hol kezdjem, a senkit sem szeretek állapotból kipofoztak a történések, talán Kulka crosszmotorjával kezdődött: országomat egy lóért, meg néha nem tudtam ki kivel van lenkeszterileg meg rózsailag, aztán...

• Házi készítésű, ricottas-póréhagymás tortelli, krémes vajas öntettel, Provolone sajttal
• Serpenyős sertéssült, szőlős burgonya flannel, ropogós zöldségekkel, boróka szósszal

Meg aztán folytathatnám bombariadóval és madridi szálláskereséssel, francba nem tudok kockás ágyat foglalni de gyorsan és akkor jött a lila dac és a túrós tészta, a semmiresemváró kibeszélése folytán folytament, a tudományos angolom dicsőítése, egy szép papember a válságdumájával, mivelhogy isten nem rak ránk olyan terhet ami nem oldható meg és nem túlélhető, voltak még epres rizottók is és akaratversenyek, némi kis affér egy bokorral szemérmileg és persze a zene.

ZENE

emberek

Egy utálatos taxis pl., zárásilag, de bevallom lepereg rólam a sugárzása, páncélból van már a bőröm zsírozása és megettem az ellenszerét a tetűségnek, lássátok emberek.

Sajnálom, tarka zihálás ma az élet, nem adok, nem veszek.

Kapok.

Csókolom.

Változatlan keretben csontosodik a tartalom.

Nem is változatlan, laposodik, henger formájú lett és billeg.

Száguld és tavaszi ködben az agyam, belemásznak konkrétan szabályozott  gondolatok és  keresem őket, valahogy direkt kellene menniük oda, ahova akarom de csak maguktől ülnek bele a ködbe, meglepődök rajta, hogy besimulnak, vagyis nem azon, hanem az önállósodásukon, aminek ugyanaz az eredménye, mint a direkt.

Most veszem észre, hogy ülök egy könyvön és bök, szörnyen kezdődik a betűhalmaz az elején: entdeckunksriese...

Semmi köze hozzám, csak a bökésének a fenekemhez.

Ennyi az élet(em).

Tudod, én nem vagyok sem becsületes, sem őszinte de te se vagy az és tudom, hogy át fogsz vágni. Meglopni fogsz, mert a fényképezés ott kezdődik, hogy nekem szeretnelek kell és szépnek látnom téged. Te intelligens, gyönyörű nő vagy, ami nem igaz, de én volt, amikor annak láttalak. Mert tudsz intelligens és gyönyörű lenni. Te pedig csak átvágsz engem majd és nem veszed észre azt amikor én kiadtam magam neked és nem fogsz adni rá lehetőséget, hogy az én szememmel ezt megmutassam. 

Törölni kell.

Az életben hat képed legyen csak, amin egyéniség vagy, amiken átsüt az intelligenciád, amin ettől vagy gyönyörű és lehet, hogy te undorítónak, bájtalannak alaktalannak vagy éppen egy bamba foltnak látod magad de én odaadtam neked azt magamból amikor te te vagy.

Csak engedd megmutatni.

Csak hat képed legyen.

A többit törölni kell.

Nem fogod letörölni.

Beparáztam a vaporettón, úgy a Rialtó magasságában. Utáltam azt aki oda kényszerített, magamat, mert nem mentem szembe vele, az összes barom túristát aki áthúzta a kerekeskocsit a lábamon, azt a nőt, aki összaszarta magát és szétesett, utáltam az életet és azt a pillanatot ami ezek a dolgok közé sodort engem és ki akartam szállni.

Azonnal.

Kiszálltam volna úszva, repülve, vagy meghalok rögtön és dobják a testem a klusz vízbe, mindegy, csak szabaduljak innen, nem keveredek és nem azonosulok senkivel, elszállni akartam mint a palackba zárt szellem és leharaptam volna a fülét a farkával egy fogásra annak, aki ezen nevetett.

Ne dumálj, végignézted a  Canale Grande -t...

Te sem, elmesélem neked az összes palota történetét itt és most, nem kell nekem ezt ilyen körülmények közé keveredve végigélnem.

Te is olyan vagy mint ők, ugyanolyan túrista.

Igen, de én én vagyok és nem keveredek.

Sajnálom.

Nagyon vigyázok arra, hogy nem keveredek.

Hol a határ?

A döntés szabadsága.

Amitől beparázok, mert nem én döntöttem úgy, hogy most aztán keveredek.

Hehh

Kiszállok.

Hát, szívem, sajnálom, de csak azt mesélhetem el neked, ahogy összeverekedett a fehér tigrisem egy széltébenkígyóval.
Tudod, ez a tigris szelíd, csak szotyolát eszik, igen, feláll a szösz a feje búbján és gyönyörű szemei vannak, ott a barlangja polcomon hátul, az a kis fiókos szekrény mellett amiben az emlékeim laknak.

Tulajdonképpen a vitát én okoztam, azzal, hogy erőteljesen rugdaltam befelé egy fiókot, nagyon be szeretném zárni, de mindig kisiklottak belőle kis zöld girnyókok, már nevet is adtam nekik, illúziócsipedett egy és illúziócsipedett kettő.
Hja, ketten vannak. Brrr, nem, csak egy girnyók-két illúzió.

Na mindegy, szívem, ahogy rugdalom a fiókot, anyád, nem mész befelé, dugod ki azt a kedves rizsádat, meg a nesírjzaziet, hja bukkan elém a mármegszerettelek is, igen, már fáj a lábam, szépen nő a kérgem, amikor elémáll az a fehér tigris és szelíden kérdezni kezd:
-Miért irtod ki?
-Miért miért, mert nem bújt belém, minden ízembe. Hehh
-Tud gömbölyű mondatokat.
-Naésaztán -már két kézzel is nyomom a fiókot, számban a kulcs, bezárlak te csipedett...
- kék könyvekben is laknak írott gömbölyű mondatok -feleltem tulajdonképpen egészen flegmán, némi elkeseredett undorral a képemen.

Akkor éreztem meg, hogy felemelkedett a sarokban széltébenkígyó, igen, éreztem, ahogy jön, nem kellett volna, de lassan odaért.
Belekapott a tigrisem bajszába, közel húzta magához és csak úgy képensziszegte:
-Zoknifröccs, nem látod, hogy minden dühével irtja az illúziókat?
-Elvitte andalogni? Összenevetett vele egy zöld teraszon?
-Adott kezébe lebbenő vörösbort?
-Nyújtotta felé a tenyerét és ült benne a bizalom?


Verekednek.
Még most is.

Én meg csak úgy csendesen berugdaltam azt a fiókot, bezártam szépen, a kulcsot a hátam mögé dobom, azt hiszem, ott vár egy kedves élettársam, már figyel, tudja, hogy most ő következik, ő a sokkulcsevő cibereló.


Becsukott ajtót sosem nyitok ki újra.
Ciberelónak meg vettem emésztéssegítő kapszulát.
A nyomott gyomrához, persze.
Mihez.
Pedig nem is szeretem.
Sosem mondta, hogy nesírjzazie.


Ezért nevetek.

Tulajdonképpen tudományos művelődésem hatodszor halt el a Nibelungok kincsén, mindig rámesett a könyv és csendesen csapott agyon. Besimultam. Most nem a hatásokat fogom megírni, vagyis nem a természet adta hatásokat, a velem összezárt emberek forognak az agyamban, testközelben élni hét mondhatjuk idegen emberrel furcsa dolog, eszetlen jellemrajzokat ad, általánosíthatókat és egyedieket és tényleg rajzolni lehetne tőle, néha festéket vennék a tenyerembe és leadnám a vonalakat, de nem mondom azt, hogy nem tudom, csak talán lusta vagyok és ettől nem akarom.

Tudod, szívem, vannak emberek akiket lágy pasztellként satíroztak színesre, sárga búbos akvarellpapíron, ha hozzányúlsz késsel, kitúnik az egyenesség a felületen, aztán vannak akiket pöszmöszökben hoztak létre valakik és apró idétlen pettyekből állnak, őket csak messziről és hunyorítva fedezed fel, vannak olyanok, akiknek erős félkilós olajpaca színeik vannak és vannak néha az életemben szembejövő tusrajzok.

Ránéztem egy tusrajzra és elmondtam neki, hogy ő végülis egy tusrajz.

Csak annyit mondott kifejezésnélküli arcát kifejező gombszemekkel: Az első pillanattól tudtam, hogy veled akárhova el lehet menni.

Azt hiszem, a tusrajzokból lesz egy vastagságtól rögtön és legkönnyebben karikatúra.

Jóban vagyok én veled te eldobált betűhalmaz és egyfolytában a mostani állapotomat akarom kis formákból összerakni. Nem jut eszembe más megint csak a kígyó, a kis bőrelhagyásával, talán maradhat bennem a vegetáriánus keselyű és egy rőt kölyökmacska  is, akinek épp a hasát csiklandozzák.

Nakérem, ha szavakat csinálok belőle akkor itt a nagyarcúságom, a flegma vállrándítás, itt van most a mindenség tudása amiben nem éppen kijelölt utak vannak annak, aki rájön, hogy nem csak kijelölt utak vannak. Nekem.

Bezártam. Érzem. Szeretem ezt az állapotomat amikor jóban vagyok magammal, tudok egyedül lenni, tudok magamnak élményeket szerezni, látok, érzek és megélek és éppen nem akarok mindenárom valakivel megosztani ezt és nem húzkodok bele senkit. Még azzal a tudattal is jóban vagyok, hogy a mai reggelt nem úszom meg vasalás nélkül.

Undok is vagyok, néha rúgok és harapok, ami nem is lenne baj, csak nem mondom el miért és azt sem, hogy egy folyamataimban éppen hol állok, talán nem is gondolja senki, hogy ez nekem egy folyamat és nem ugyanazok a patakbalépés helyei, nem vagyok ugyanaz egy másik pillanatban az már a másik pillanatnyi zazie. Lepke. Szőrös lábú csíkos szárnyú lepke, legyen narancssárga fekete, mert éppen narancssárga vitorlásdzsekiben szambázok itt a meztelen testemen plusz fekete hóbanfetregnőnadrág és tudok nekik örülni. A meztelen testemnek is, slussz.

Furcsán érzek én most, nézek egy celluxdarabot a plafonon, valamelyik ripityomból maradt itt talán de ez csak a ragasztó, a dísz elillant a gyorsan láthatóan kezelhető semmibe, valahogy a perifériákról akartam írni de csak a magban ülök és egy méterre tőlem lebegnek a szőreim, nehéz ezt elmesélni és lehet, hogy nem is akarom.

Valahogy kimászott belőlem ez az anyáskodós szeretet bárki felé, tegnap háromnyi pofon jött szembe igazolásul, hogy nehéz lesz ez így, de már régen bajom volt vele, meglepődnek most egyedek és nem könnyű kezelnem a megszokás lelkiismeretét és azt, hogy a népek alapból támadnak és követelőznek ha nem azt kapják amit megszoktak vagy amit éppen elvárnak tőlem. Három. Köszönöm szépen az eddigi lehetőséget az összes arcomatismerőnek, ezentúl nem élek vele, mondjuk még mindig kiprovokálható belőlem, de alapban kihalt, a provokációkra való reakcióimra pedig mérleget készítek, azonnal és azonnal, jó ez nekem vagy nem éppen és talán megmenekülök azoktól a szar érzésektől amikor zöld takonynyi csalódás nő bennem és sarokbaszorítva robbanok.

Tulajdonképpen már csak azt kell megfogalmaznom így terápiás jelleggel mostazonnal, hogy ugye morogtam tegnap a félinformációkból elméleteket gyártó népek láttán, aztán rájöttem, hogy mindennek van másik fele, csak éppen nem mindig teszem a fehér mellé a kéket csíkosan, hogy igaz, hogy a kicsomagolható embereket lelépem, de csak akkor ha nem találok ott benne csak lapozhatót, aztán a tenyérben dobálható örömök ugyanabban  a tenyérben dobálható örömök lesznek ha megfogni akarom, ha nincs benne további kicsomagolható, ugyanúgy nem éppen érdekes.

A címet Waitstől loptam mikozben itt tökölök a dal szövegével és hintázok a szakállas fejű faarcok és a tíz órási tárgyalásom közt, benéz az ablakon egy piros napernyő és belefúrom a fejem a virágaimba. Azzal az emberrel tárgyalok, akivel némi üzleti előélet után véletlenszerűen együtt síeltem egy semmeringi napot, március közepén vagy tizetöt fokban baktattam talpig beöltözve teljes terjedelmemben a Batthyány téren, majd megdöglöttem a melegbensícucc cipeléstől és egyszercsak egy ugyanilyen groteszk alak jött szembe velem. Azt hiszem, egy helyre megyünk...Szakadt a hó egész nap, figyelni kellett még a hegyek árnyékát is, élveztem a kintlevőségemre figyelést a lábam mozgásával együtt és mentem mint a szél egész nap, még a látásomat is szervezni kellett így délután bevágtam magam a hüttébe, a kabátomból patakokban folyott a víz és hasonló állapotban előkerült ez a jóember is, a tökéletes felsőcucca alatt a tökéletes alsócuccában és tökéletes forralt borokkal szárítottam vele magam. A tökéletes cigizésem mellé a tökéletesen szétázott fejemmel szemben elővette a tökéletesen vízhatlan szivartartóját benne a tökéletes szivarvágóval és megpecsételte beszélgetésünket egy tökéletesen kielégült arcú közös dohányzással. Hát ma tökéletesen tárgyalunk, az istenek is kérem, néha üzletelnek. Jutott eszembe. Pont.

Tudod, minden embert úgy élek meg, mint egy hullámot. Előkerül, megemel, ki kisebbre ki magasabbra, van amelyiket csak átlábalok vagy haragosan belelépek az ívébe, van akinek hagyom magam, kiterjesztem a testem és nyitott szemmel repülök vele egy ideig, aztán vagy kidob a partra és lenyúzza a hátamat a homok vagy éppen messzi vizen ért utol ott, ahol én is mozgok és csak kidob magából vagy ringat a mélyben is és újra hátára vesz és képes vagyok újra kitárulkozni, nem tudom. Azt sem, hogy ez ugyanaz a hullám vagy eleve nem lehet ilyen talán másik és azt hiszem, néha egy új mozgásra én sem ugyanúgy reagálok, más helyzetemben ér utol és sosem lesz belőle ugyanaz, mint azelőtt.

Hjahh vannak kisebb és hosszabb hullámok, ugye.

God's away on Business

Nahh nem is ezen a hullámizé vitorláson jár a pótagyam most, hanem az andalúz csavargáson. Vannak benne már most nagy csendek, rákattantam a területre és összeírtam, mi az amit én várok egy ilyen menéstől, mi az amit megnézni és mi az amit megérezni akarok.
Most jön a csattanás Marbella fontossága és a hegyi faluk bája közt, az alaktalan szállodamenet és a nekem tetsző régi épületekben uralkodó vasszékes ezerszín között. Eleve nem igazán akarok egy éjszakát Madridban dekkolni és bevállalom a 6 órás buszozást 17 euróért a 76 eurós csodavonat helyett. Találtam egy csomó csudavarázsú kisebb falut, ahol van azért kasztanyettacsattogásszag, vannak helyek ami mellett nem megyek el, kiástam az Alhambra világát és imádok sikátorokban csavarogni akárhol. Rákattantam, igaz, ez egy csudavilág tényleg, ha jól csinálom. Valahogy a tengerpartokkal úgy vagyok, hogy oda bármikor gombért lehet menni, akkor az a gondolat legyen, hogy döglök a napon és kagylót szedek homokban rajzoló lábujjal, de ez az út nem teljesen ilyen lenne és keverni nem szabad, csak ha szakaszolhatod. Most pedig annyi idő nincs benne, tíz nap nem éppen köldöknézős életet ad ha látni is akarok. Naszóval kuss van egyelőre, összeírtam az én saját lábon megélendő és megnézendő cuccaimat és várom a reakciót.
Itt a bambatúristamenü úgy hirtelen:
Sevilla zsidónegyed, katedrális, Alcazár
Córdoba: a világ legnagyobb mecsetttye és a mór fíling
Ronda: útközben
Malaga Picasso mert miért ne,
Nerja és csavargás a tengerparton
Gibraltár, mert illik odamenni és beleköpni a vízbe,
Granada Alhambra ide köll előre jegyet venni mert korlátozott népet engednek be
a többi igény szerint :)
Az első reakciót már megkaptam, hejj a korlátok félések XXI. századi kényelem és gátak: éjjel biztosan karambolozik a busz és hogy lehet hat órát ülni rajta, bizalmatlan szemremegtetést a nemár kommersz szálloda ötletemhez is, szóval izélek.
Hogy a jóisten adna nekem olyan utazóstársakat akikben van kíváncsiság, kalandvágy, vágynak az ismeretlenre, nem annyira sportosak, ugye, mint akiket ugyanezzel a mentalitással találtam, de nem is olyan eltévelyedett elengedhetetlen megszokásokkal mőködnek, akik belehalnak abba, ha egy nap nincs éppen melegvíz.
hehh.
Mi lesz ebből?

fáradt vagyok fáradt vagyok fáradt vagyok aludnék puhán fáradt vagyok fáradt vagyok fáradt vagyok nem akarok gondolkodni fáradt vagyok nincsenek gondolataim fáradt vagyok fáradt vagyok erdőben nézném a köldökömet fáradt vagyok fáradt vagyok fáradt vagyok nem mozogni fáradt vagyok fáradt vagyok fáradt vagyok pörgéstelenül fáradt vagyok fáradt vagyok fáradt vagyok nem nézek fáradt vagyok fáradt vagyok fal vagyok fáradt vagyok nem beszélek fáradt vagyok fáradt vagyok fáradt vagyok élek.

Hehh

Akárhogy nézem, rázódik helyre az agyam.

Elkezdtem merni angolul levelezni, vagy harminc dumálásra potenciális egyed kattant rám a világ minden tájáról és eddig szépen eltettem őket forraltboros téli estékre, majd eljátszom velük tudományosan, ki kell nyílni a világ felé kapcsolatilag gondoltam, ugye menni kell majd, ma pedig szépen megírtam az első levelet. Nahh

Elkezdtem egy szakanyagot fordítani, ugye angolból megint, ott az vágott képen, hogy illene újra tisztességes szintű agymunkába esni, vannak emlékeim ilyenekről és jéééé, megint jólesik, nem csak kenem a rizsát, hanem értelmesen dolgozom.

Na akkor.

Az egykori öregedésemmel kapcsolatok kommentre csak annyit válaszolnék most, ugye milyen ember leszek öregkoromra, hogy kíváncsi és érdeklődő tuti és csóró ugyannem.

Másmilyen lehetek.

És aztán elkezdtem cicázni egy hímneművel, jelentem, gyakorlásra jó lesz, élvezem.

És akkor jött a Tenkes kapitánya...

Reggel van.

"tengerparton

jár az árnyam

milyen fiatal"

Naszóval, mert olyan kis szerelmes reggelem van, olyan mindenbe szerelmes, belefér a felhőszag, imádni tudom a párás fényeket, jólesik a zitaorr, szép íze van a kávémnak, Woodstockot akarok nézni meg Zabriskie Pointot, keverednek bennem az angol szavak, namég mi van... mondjuk azok a kifejező kék szemek és egy csöpp kuttyérzés az ölemben, ahogy bedugja a fejét a lábam közé, ficereg majd zörögve szépen horkolni kezd.

Voltak olyan nyaraim, amikor abban a pillanatban amikor kitört a meleg, eszetlen tengervágyásba kezdtem, a dívány alól is pénzt kevertem elő és lehúztam hullámozni a nagy végtelenbe, mennem kellett, mert azonnal sózni kezdtem a fürdővizet, sirályokat hallottam a panelgalambok helyett, halszagot csináltam a lakásban és ouzót ittam hozzá szakványban. Vagy miben. Pohárban. -ból-

Aztán tavaly világból kivonulásilag mindenáron világítótoronyban akartam lakni, de fantázia szintjén maradt, eltettem későbbre, jön még köldöknézős időszak majd előveszem.

Vannak misztikus partok az agyamban elrakva, de nem igazán fene nosztalogni szeretnék most, valahogy azok jönnek ide amiket még akarok, már megint úgy fogalmazok, de akarok. Akarok.

Mondjuk jön ez a vitorlásélmény, amiben nagy hősként bevállaltam, hogy én viszem a népet Triesztig cuccolva, nahh kicsit parázok, eleve utálok tele kocsival leült tengelyen hegyet mászni, de majd túlélem tuti, valami lesz. Úgy döntöttem, nem leszek rosszul, azértsem, nem vesztenek el, innentől a hatalmas víz marad ami kell nekem, a fények, a színek és nem gondolok arra azértsem, hogy a legolcsóbb vízhatlan cucc is vagy húszezer izé, már megint őrülten verem el a pénzt a hülyeségeimre, ez a szinkronpofon kérem, de megemésztem lassan a világi zörgéseket és koncentrálok arra, hogy a velencei kikötőben lakom és azokat az esti fényeket, azokat a sós hajnalokat szívom magamba, amik bekerülnek a kis szekrényembe oda, ahol a túlélési eszközeim vannak előszedhetően és besorolom majd őket a jobbik oszlop kettőbe, ennyivel több vagyok. Én.

Hol is rizsázok éppen? A reggeli kávém mellett félmeztelenül, a csudaszépre szabott vállammal és a tényleg megütött öt kilómmal kevesebben, éppen annak álltam volna neki, hogy tárgyilagosan szidjam magam, dög vagy zazie, hájas és megélt, rakj félre pénzt vénségedre, mert különben csirkefarhátért fogsz sorbaállni a békási piacon, ahelyett, hogy kagylós makarónit nyomnál campariszódával sziklán lógva, nehogymár két cigire akarj rágyújtani egyszerre és üsd agyon a sok nyavajgóst, ne rongáljanak téged, akiben nincsen öröm a bánata felett attól rögtön menekülj és slutty. Vagymiisvanitt.

Na mekkora dörgedelem lett ez, hintapalinta anyagiasság és varázs közt, de ez van, kurvaannyát már megint mindent akarok és szeretem azt, hogy mindent akarok és még jobban azt, amit nem akarok, de kapok.